Ebben a posztban folytatom Alfons Vansteenwegen és Maureen Luyens hűtlenségről szóló könyve (Hogyan éljük túl a félrelépést?) alapján a viszonyok 7 szakaszának ismertetését. Ahogy az előző bejegyzésben, itt is hozzáteszem majd a saját meglátásaimat, természetesen. A kapcsolat létesítése és a gyanakvás és tagadás után szerintük a következő fázisba lépünk:
3. lelepleződés, érzelmi kitörések és hirtelen elhatározások
Ha alapul vesszük, hogy a gyanakvás és tagadás fázisa teljesen egészében megvalósult, akkor sem biztos, hogy lesz lelepleződés, ahogy ezt már az előző posztban írtam. De induljunk most ki abból, hogy a gyanakvás olyan mértékű, hogy a lebukás elkerülhetetlenné válik. Persze lebukás bekövetkezhet teljesen váratlanul, a 2. pont átugrása esetén is. (A lebukási forgatókönyvekről ezt a posztot érdemes elolvasni.)
A) A megcsalt fél érzéseinek sokfélesége
Ha már megtörtént a lelepleződés, akkor valóban hatalmas érzelmi viharok várhatók a legtöbb esetben. (Ha már nem az első esetről van szó, illetve eleve nem szigorúan monogám a kapcsolat, akkor ezek a viharok vagy be sem következnek, vagy sokkal enyhébbek.) A legtöbb megcsalt ember mélyen megbántódik ilyenkor, és ez a sértettség sokakból haragot és agressziót vált ki, de a félelem is nagyon jellemző érzés.
Persze minél váratlanabb a felfedezés, minél kevésbé voltak intő jelek, annál hevesebb lehet a reakció, mert a partnernek nem volt ideje hozzászokni a gondolathoz. Heves agresszióra a férfiak hajlamosabbak (persze köztük sem mindegyik, szerencsére, és ez társadalmilag egyre kevésbé elfogadott), a nők viszont sokszor befelé fordítják az agressziót, önmarcangolásba kezdenek, szélsőséges esetben öngyilkos gondolatokat dédelgetnek, sőt, nyíltan fenyegetőznek is ilyesmivel. Van, aki kizárólag a harmadik felet, a szeretőt okolja mindenért, és a párját ezzel teljesen felmenti.
Van, aki egyáltalán nem lesz agresszív, inkább mély szomorúság tör rá, vagy rettegni kezd, hogy elhagyják, és teljesen felborul az élete. Ilyenkor tapasztalható, hogy az, aki évekig képtelen volt változásra, noha a partnere jelezte, hogy nagyon nincs rendben valami, kapkodni kezd és bármire hajlandónak mutatkozik – mondjuk, ha eddig nem akart szeretkezni, hirtelen kapható rá, de igen jellemző módon ez a felbuzdulás csak addig fog tartani, amíg el nem múlik a veszély, utána minden visszatér a „rendes” kerékvágásba.
Ahogy már korábban számos alkalommal írtam, az is előfordul, hogy valaki megkönnyebbül, illetve, hogy közömbössé válik
B) A hűtlen fél reakciói
Nincs két egyforma hűtlen sem, így aztán az ő lebukásra adott válaszaik is sokfélék lehetnek.
Van, akiket gyötör a bűntudat – bár, ha ez valódi, akkor nem a lebukástól számítva létezik, hanem már korábban is. Ha csak a lebukás után van lelkifurdalásuk, az azt jelenti, hogy magát a hűtlenséget bele tudják illeszteni a világképükbe. (Igaz, nem ritka az olyan hűtlen sem, aki úgy lép félre, mintha tudomást sem venne az egészről, meg sem próbál azonosulni a tettével.)
Létezik olyan, aki annyira megbánja, amit tett, hogy azonnal szakít is a szeretőjével, de persze nem kevesen vannak, akik folytatják a viszonyt, mert az túlságosan fontos a számukra. (Alváltozatok: abban a pillanatban szakítanak, aztán megint elcsábulnak, vagy látszólag szakítanak, hogy megnyugtassák a partnerüket, de tulajdonképpen eszük ágában sincs abbahagyni az egészet.)
Sokan egyszerűen megkönnyebbülnek, mert úgyis nehezen viselték a színlelést és hazudozást: de a megkönnyebbülést is követheti szakítás vagy a külső kapcsolat nyílt felvállalása. Van, aki haragszik a partnerére, amiért leleplezte, noha a könyv szerzői szerint ez jogtalan harag, nem hiszem, hogy így minősíthetjük, már miért lenne jogtalan? Főleg, ha a leleplezés a privát szféránk megsértése nyomán következett be, vagyis a partnerünk ugyanolyan erkölcstelen módszereket alkalmazott (nyomozás, nyomoztatás, levéltitok megsértése, stb), mint amilyen erkölcstelennek a hazudozást és félredugást tartja, akkor teljes joggal lehetünk mérgesek. És az sem mindegy, hogy a partnerünk mennyire tette oda magát, hogy kiprovokálja a félrelépésünket.
Ehhez a ponthoz tartozik még a hirtelen elhatározások kérdésköre, amelyek ilyen vezényszavak mentén szerveződnek, mint:
- „Mars” (avagy magyarázat nélkül kidobják a partnert az addig közös lakásból, olykor zárcserével és cuccok utcára hányásával egyetemben, filmekben előszeretettel ábrázolt jelenetek),
- „Akkor elhagylak” (elköltözés, válókereset)
- „Most, hogy már tudod, el is költözöm” (nem a megcsalt, hanem a hűtlen költözik külön)
- „Akkor majd én is megteszem” (bosszúcsalás, vagy azzal való fenyegetőzés)
- „Hazaköltözöm a szüleimhez” (család és esetleg gyerekek bevonása a konfliktusba)
A szerzőpáros hangsúlyozza, mennyire nem okos dolog ebben a lelkiállapotban dönteni: nagyon hamar megbánhatjuk, de büszkeségből nem fogunk visszakozni, vagy már nem is lehet, mert a partner véglegesnek gondolja az elhatározásunkat. Fontos tanács, hogy ne döntsünk egyedül, beszéljük meg olyasvalakivel, akiben bízunk, és aki kívülről látja a történéseket. A fejezet ezzel zárul: adjunk magunknak időt.
Legközelebb a 4. ponttal folytatjuk.