Ha múltkor megtárgyaltuk a házasságok és a szerelem kapcsolatát, még szavaztunk is arról, hogy ki ment férjhez/nősült szerelmesen, és ki nem, épp ideje, hogy a házasságon kívüli szerelem megélésére is sort kerítsünk. Mert olykor beüt, mint a ménkű. Vagy nem is annyira ménkűszerű?
Miért rettegnek tőle annyian, és miért vágynak rá ugyanakkor? Ki mit lép, mikor érzi, hogy elkapta a gépszíj? És lehetséges-e megélni egy nagy szerelmet úgy, hogy ne legyen belőle dráma, se az eredeti kapcsolatban, se az újban?
A lehető legkülönbözőbb véleményekkel találkoztam már:
1) A szerelmet csírájában el lehet és el is kell fojtani, ha bizseregni kezd valami, azt tudatosan hárítani kell...
2) Mindent szabad (vagyis a hűtlenség rendben van), de csak érzelmek nélkül, biztonsági intézkedésként egy partnerrel csak x alkalommal lehet találkozni, utána kuka / több szeretőt kell tartani, hogy egyikbe se essünk bele.
3) A valódi hűtlenség ott kezdődik, ha beleszeretünk valakibe, a szimpla testi hűtlenség nem számít.
4) Ha az ember beleszeret a szeretőjébe, szakítson vele azonnal.
5) Ha egy harmadik személyben megtalálod a nagy őt/lelki társat, válj el, ne tétovázz. Nem fair tovább élni a házastárssal, akit már nem szeretsz. (Na és, a a szerető nem akar válni?)
6) A szerelem szükségképpen kizárólagosságot kíván, ezért nem lehet fenntartani egy viszonyt, ha a felek szerelmesek.
7) Meg lehet élni a szerelmet szeretői kapcsolatban is, ha mindketten óvatosak és tudják, meddig mehetnek el.
8) Amíg nincs gyerek, addig teret lehet engedni egy új szerelemnek, de utána már értelmetlen, sőt, perverz dolog, és ki kell irtani magunkból.
9) Mivel 3-4 évenként úgyis szerelmesek leszünk, merthogy szeriálisan monogámok vagyunk, döntenünk kell, vagy mindig szakítunk, vagy beletörődünk abba, hogy szerelem nélkül éljünk.
10) A szeretői szerelem öncsalás, ilyen per definitionem nem is létezik, csak beleképzeljük. Valójában magába a szerelembe vagyunk szerelmesek.
11) A szerelem úgyis csak rombol és fájdalmat okoz, ki kéne találni egy módszert, amellyel kiiktathatjuk az életünkből.
12) Úgy kellene programoznunk (génmódosítással?) az embereket, hogy sose szeressenek ki abból, akivel házasságot kötöttek és akivel gyereket vállaltak.
Folytathatnám a sort: mint mindig, amikor erről a nehezen meghatározható, költők és biológusok, pszichológusok és képzőművészek által megjelenített, olykor roppant giccses formában megjenelő valamiről van szó, rá kell jönnünk, hogy a szerelem meghatározása is sokféle lehet, megélési módja is különbözik, mégis úgy tárgyaljuk sokszor, mintha pontosan értenénk, hogy a többiek mit értenek alatta.
De nem akarok adós maradni a saját verziómmal sem: szerintem meg lehet élni szerelmet szeretőként is, nem kell beleőrülni, nem kell mindent felborítani miatta, nem is kell úgy védekezni ellene, mintha halálos járvány volna, persze, sok fájdalmat bír okozni, de ha kölcsönös, akkor olyan boldogságot, amelyet vétek lenne kihagyni az életünkből - főleg, mert ritka adomány.
Nem tartom a szerelem feltételének a kizárólagosságot, ahogy ezt sokan teszik, lehet többeket is szeretni, és nem kell beleőrülni a féltékenységbe. Ostobaság kidobni a régi, bevált kapcsolatot, ha beüt a szerelem, főleg, ha mindkét fél családos. Hogy be kell-e vallani a házastársnak? Hát, erősen kétlem, hogy ez jó ötlet lenne. Hogy szakítani kell-e, míg késő nem lesz? Szerintem nem. Hogy a szerelem feljogosít arra, hogy megpróbáljuk kizárólagossá tenni a kapcsolatunkat, ezzel elszakítva a kedvesünket a régi partnerétől? Nem, nem, nem.
Hogy az nem is igazán szerelmes, aki nem válik el miattunk? Na, ez tud a legjobban kiakasztani. Mikor presztízskérdéssé válik, hogy egy nő vagy férfi el tudja-e szakítani addigi életétől azt, akit állítólag annyira szeret, hogy csak na.
Persze alakulhatnak úgy a dolgok, hogy az új szerelem új életet is jelent, bár legalább annyian gondolják, hogy ha az első tartós kapcsolatunkat elrontottuk, illetve amortizálta az idő, az együttélés, a monotónia, akkor a másodikkal és a sokadikkal is így lesz: pedig nincs két egyforma kapcsolat. Ha a nagy lángolás elmúlik is, lehet egy második vagy harmadik kapcsolat sokkal jobb is, mint a korábbi(ak).
Hasonlóképp meg szokott jelenni a sztereotípia, hogy a meg nem értett férj/feleség lángoló szerelme a szeretője iránt puszta öncsalás, és milyen szánalmas már, ha pedig összeköltözik a szeretőjével, seperc alatt kiderül, hogy az is olyan uncsi, mint a régi, megszokott partnere. Akkor meg már késő visszasomfordálni. Hogy hasonló forgatókönyveket a pszichilógusok milyen előszeretettel állítanak be általánosként csak, mert ők ilyenekkel találkoznak, az kicsit ijesztő: naná, a boldog második házasságok vagy kapcsolatok résztvevői nem fognak hozzájuk járni súlyos pénzekért. De mikor a gyomor működéséről beszélünk, akkor sem csak a gyomorbajosok példáját kell figyelembe vennünk.
Summa summarum: van itt mindenféle felfogás, lehet válogatni. Ahogy én letettem a voksomat az egyik mellett, úgy ti is megtehetitek, Különösen kíváncsi vagyok azoknak a tapasztalatára, akik nem elfojtották, hanem megélték a szeretői szerelmet, mégsem robbantottak. Vajon tényleg tartósabb-e a tiltott gyümölcsként megélt szerelem, mint a felvállalható, amely együttélésbe, családalapításba torkollik? És azok, akik úgy döntöttek, hogy új életet kezdenek, úgy érzik-e, hogy ugyanabba a csapdába estek, mint előző kapcsolatukban? Vagy épp ellenkezőleg, nem bánták meg?
Szavazni a szexről szabadon blogban lehet.