Sokszor találkozunk a hűtlenség minden formáját és megnyilvánulását bőszen elítélő véleménnyel, olykor itt, a blogon is. Azoktól, akik még életükben nem inogtak meg és nem követtek el semmi olyat, amit mások "megcsalásként" értelmezhetnének (noha, ahogy múltkor láttuk, a plátói szerelem olykor bántóbb, mint a szimpla szex), könnyebben elfogadja az ember, hogy nem igazán empatikusak, esetleg vagdalkoznak, mint azoktól, akiknek van némi vaj a fején.
Ha valaki már átesett a tűzkeresztségen, sőt, többször is megtette, esetleg hosszabb viszonya is volt, attól azért sokkal furcsább, ha nagy garral kikel a többi hűtlen ellen, főleg abban az esetben, ha olyan környezetben teszi, ahol teljesen tisztában vannak a viselt dolgaival. Ilyen "vizet prédikál, de bort iszik"-érzés esetén nehéz nem rákérdezni: vajon miért is esik más megítélés alá, amit ő tett, mint az, amit egy harmadik személyről elképzel.
Arról lenne szó, hogy az illető önmagát is elítéli? Vagy arról, hogy maga számára könnyebben talál kibúvót, a saját esetét érthetőbbnek, logikusabbnak, elkerülhetetlenebbnek tartja, esetleg, ha rosszul végződött, még mindig dühös önmagára, amiért valaha is belement az egészbe - és ezt a dühöt fordítja olyasvalaki ellen, aki épp hasonló helyzetben van?
A logikus az lenne, hogy az ember toleránsabbá, megértőbbé válik, ha már járt ugyanabban a cipőben. Nem kell, hogy teljes egészében helyesnek tartsa a jelenséget, de mégsem abból a perspektívából közelít, amelyből némelyek: hogy ezt még elképzelni se lehet, olyan abszurd. Ő el tudja képzelni, vissza tudja idézni, milyen volt, mennyire erős vágy hajtotta és milyen örömöt jelentett, no meg milyen bűntudatot, meghasonlást, esetleg más rossz érzéseket keltett benne.
Ha már bűntudat: érdekes, hogy többször is felmerült, az az igazán felháborító, ha valakinek még bűntudata sincs. Ha valaki sosem inog meg, nem emészti magát és nem drámázik saját hűtlensége miatt. Na, az nagyon kiakasztó tud lenni, úgy vettem észre. Nyugodt lélekkel, meggyőződésből vagy flegmatikuson hűtlenkedni, vagy, mert az ember úgy érzi, megvan hozzá minden joga, vagy, mert egyszerűen nem érdekli, hogy ki mit gondol az egészről, vagy olykor eszébe jut, de mindjárt el is hessegeti, blazírtan rálegyint - ezek a hozzáállások idegesítik legjobban nem is annyira az egyébként nem hűtlenkedőket, hanem azokat a hűtleneket, akik meghasonlásnak, netán egyenest tragédiának érzik, amit csinálnak.
Mert azt még bocsánatos bűnnek tartják, ha az ember "elbukik", na de hogy még bűntudata se legyen, még álmatlan éjszakákat se szenvedjen végig, tudjon tükörbe nézni és mosolyogni, ne buktassa le magát, vagy ha lebukik, akkor is képes legyen kezelni a helyzetet... Hogy ne menjen tönkre a fő kapcsolata, sőt, hosszabb idő keresztül, akár évekig éljen kellemesen párhuzamosságokkal együtt, és megússzon mindent...
Na, ez tényleg bosszantó lehet annak, aki egészen másképp éli meg. És persze, hogy ezerrel fognak kompenzálni, szigorúbbak lesznek, mint a nem érintettek, mert úgy érzik, bizonyítaniuk kell. Vagdalkozásaik sosem azokról szólnak, akik ellen kikelnek, hanem saját magukról. Arról, hogy ők mennyire nem elégedettek se a múlttal, se a jelennel, hogy mennyire nem tudták beilleszteni az életükbe ezt a be nem tervezett és eredendően rossznak tartott érzelmet, eseménysort, nyereséget vagy veszteséget.
És most nem is térek ki arra a kérdésre, hogy az, aki már volt hűtlen, hogyan viseli, ha őt csalják meg, mert ez külön történet, megérdemel egy saját posztot.
Vajon van-e köztetek, aki átélte ezt az érzést, vagy még mindig így érzi és szeretne belőle kikeveredni? Hogy bocsátott meg magának az, aki megbocsátott, és miért nem tette, aki nem bocsátott meg? Lehet-e békében élni önmagunkkal így? Vagy nem is baj, ha sosem békülünk ki azzal, amik vagyunk? Mert úgymond, ezt érdemeljük?