Milyen előnyök jár(hat)nak egy szeretői viszonnyal?

1. Változatos és izgalmas szex

Kétségkívül ez az egyik legfőbb előnye egy szenvedélyes szeretői kapcsolatnak, ami a házasságokból, együttélésekből legtöbbször hiányzik. Még ha utóbbiakból nem is hal ki teljesen a szex (és ezzel együtt az intimitás), minél több idő telik el, annál kevesebb újdonsággal, izgalommal, meglepetéssel jár… Ha esetleg mégis újítana valamelyik fél, az általában azért van, mert már nagyon unja a meglévőt, vagy mert egy külső partnerrel kipróbált valamit, és azt reméli, hogy azzal feldobhatja az otthoni viszonyokat is… (Csakhogy ez persze kockázatos.) Egy monogám, zárt házasság szinte biztos, hogy kiüresedik, ellaposodik szexuálisan.

2. Kockázatmentes nyitottság a szexuális vágyak tekintetében

Ha fiatalon kötünk házasságot, általában még nem alakul ki annyira a szexuális ízlésünk, hogy tudjuk, mit akarunk, amikor pedig már nyakig vagyunk az elköteleződésben, annyi minden összeköt bennünket, hogy nem nagyon merünk kockáztatni: inkább hallgatunk arról, mi mindent szeretnénk kipróbálni. Ráadásul sokan olyasvalakivel kötik össze az életüket, akikkel sosem voltak erotikus szempontból összhangban, csak adott pillanatban az az ember volt elérhető és sok szempontból meg is felelt…

Mikor szeretőzünk, eleve az erotika a fő választási szempontunk, ráadásul már lehetett időnk arra, hogy kipróbáljunk dolgokat és tisztázzuk magunkban, mire vágyunk. Egyik szeretőtől a másikig mindig fejlődünk, tanulunk, tapasztalunk. És egy szeretővel a korábbi partnereket is megbeszélhetjük.

3. A távolság vágykeltő hatása

Maga az, hogy a szeretőnkhöz csak korlátozottan férhetünk hozzá, afrodiziákumként hat. Egyrészt nem látjuk bármilyen hétköznapi helyzetben, nem ápoljuk, ha beteg, nem mossuk a ruháit, nem vagyunk ott, ha vállalhatatlanul viselkedik. A legkellemesebb oldalát tapasztaljuk, abban az illúzióban ringathatjuk magunkat, hogy mindig jószagú, friss, vidám, odafigyelő, kellemes társaság. Igazi férfi/ nő.

Minél gyakrabban találkozunk, annál kevésbé őrizhető meg ez az illúzió, de még ha felfedezünk is repedéseket ezen az ideális képen, tudjuk, hogy nemsokára ki-ki hazamegy és nem nekünk kell elviselni a másik rigolyáit. És mi is kiengedhetünk, mert ha vele vagyunk, az valószínűleg extra erőfeszítést jelent, hogy ne csalódjon bennünk. Ilyen szempontból fitten is tart, mert újra és újra vonzó férfiként/ nőként akarjuk prezentálni magunkat, nem kényelmesedünk el annyira.

4. A tudat, hogy bármikor kiléphetünk belőle, ha nincs kedvünk folytatni

Egy hagyományos kapcsolatból, de főleg egy házasságból iszonyatos nehéz lehet kilépni. Egy viszonyból maximum lelkileg nehéz, de általában anyagilag, egzisztenciálisan nem bonyolult. Vagyis kevéssé vagyunk hajlamosak benne ragadni, ha már nem működik. Ez persze azt is jelenti, hogy a szeretőnk is könnyen szakíthat, ami bizonytalansággal jár, akár állandó szorongást is okozhat, ha mi akarjuk jobban a külső kapcsolatot. De az is igaz, hogy új szeretőt keresni is könnyebb, mint új házastársat. Mindenesetre a kapcsolat szabadságfaktora összehasonlíthatatlan egy házasságéval.

5. Nem kell a partnerünk családjával, barátaival, hobbijaival foglalkoznunk

Ha valakivel hagyományos kapcsolatra lépünk, akkor elvárás, hogy az élete minden területén ott legyünk, főleg, ami a családját illeti. Szülők, testvérek, korábbi kapcsolatból származó gyerekek vagy akár unokák, barátok, munkatársak… A kapcsolódó hobbik, amelyek esetleg egyáltalán nem izgatnak… Egy szerető mindebből kimarad, vagy legalábbis messziről fog csak találkozni a partnere életének ezen szegmenseivel. Ha hosszú viszonyt folytat, akkor nyilván mindennel képben lesz, de folytathatja a saját életét és foglalkozhat a számára fontos emberekkel és dolgokkal.

De ha az egyik fél nem 1-2 hétre, hanem akár jóval hosszabb időre tűnik el, akkor azért elég keserves lesz az egész nyár. Ráadásul a gyerekeink nem járnak suliba, a férjünk/ feleségünk, ha van, sokkal több időt tölt velünk, mint egyéb időszakban, sőt, lehet, hogy egyébként nem is nagyon találkozunk, de ilyenkor igen…

Akik jóban vannak, azoknak ez pozitívum, de sok szeretőt tartó ember inkább távolságot tart, kínosnak érzi a kényszerű együtt töltött időt… Közös nyaraláson még azok is összevesznek a meleg, a tömeg, az összezártság, a nem várt események hatására, akik egyébként jól érzik magukat együtt, hát még a szétesőben lévő párok…

A szingli szülőknek se sokkal könnyebb, mert nekik egyedül kell megoldaniuk a gyerekek nyarát, ami leginkább az otthoni lógás vagy közös programok sokaságában szokott megvalósulni ̶ egyik sem arról szól, hogy kiszakadhatunk a hétköznapokból egy kellemes (szexelős) pár órára.

Adott esetben még a házasok is abban a helyzetben találhatják magukat, hogy nincs mikor egyedül maradniuk, mert a gyerekek otthon lebzselnek, vagy a nagyszülőket kell odahívni, hogy vigyázzanak rájuk…

Ha teljesen szingliként ér a nyár, és per pillanat senkid nincs, de szeretőben gondolkodsz, akkor sem könnyű a helyzeted, mert már körülbelül mindenkinek megvannak a nyári tervei és biztos, hogy pont akkor sikerül elutaznod, amikor a szeretőjelölt ráérne… Vagy lehet, hogy ráérnél ugyanakkor, de ő a barátaival megy valami fesztiválra és neked az a világ teljesen idegen…

Mégis felmerül a kérdés, érdemes-e erre az időszakra megpróbálni keresni valakit, ha már nem akarjuk kibekkelni az egész nyarat… Házasként nem hiszem, hogy érdemes lenne belevágni, de szingliként megpróbálhatjuk. Csak akkor elsősorban szingli partnert is kéne keresni, lévén, hogy a házasok a fent említettek miatt túlságosan is problémásak.

Ha kifejezetten a nyárra keresünk, akkor nyilván fontos szempont, hogy az illető ne legyen nagy utazó, mert különben ismét ott vagyunk, ahol a part szakad. Egy friss kapcsolatban együtt elutazni nem biztos, hogy jó ötlet (2-3 hónap előzetes ismeretség minimum kell szerintem ahhoz, hogy felmérjük, mennyire illünk egymáshoz és mennyire esélyes, hogy kellemesen tudjuk tölteni az időt), tehát inkább maximum egynapos közös programokat érdemes betervezni.

A nyári szeretőnél fontos lehet, hogy minél közelebb lakjon és gyakran ráérjen, mert az egész időszak túl rövid ahhoz, hogy csak havi 1x találkozzunk… Előnyös, ha nagyon hasonló az ízlésünk, mert ha az egyikünk utálja a strandot, a másik meg minden szabadnapját ott töltené, akkor nehéz lesz összehozni a randikat.

Persze szeretőnél lehet csak a szexre is koncentrálni, akkor viszont a találkák elég szűk keretek között fognak mozogni, és az hamar kifullad a lendület. Bár lehet, hogy egy pár hétig azért kitart, és végül is itt csak ennyiről van szó, ha ősszel ismét beáll a régi rend a szeretőnkkel…

Persze azt is el kell döntenünk, hogy a hosszú távú szeretőnknek elmondjuk-e, hogy helyettest keresünk, vagy ez titok marad. Vannak, akiket egyáltalán nem zavar, ha tudnak erről, sőt, biztatnak, hiszen tudják, hogy a körülményeik nem engedik, hogy mindent megadjanak nekünk… Másoknak viszont nagyon rosszul eshet, illetve aggódhatnak azért is, hogy esetleg túl jól sikerül a nyári kaland és lecseréljük őket egy másik szeretőre.

Az átmenetinek indult kapcsolat kelthet bennünk ugyanúgy érzelmeket, mint bármely másik, előre nem zárhatjuk ki ezeket a lehetséges fordulatokat, épp ezért érdemes átgondolnunk, hogy ha esetleg belezúgunk az illetőbe, akkor mennyire fog megviselni a szakítás… A legtöbb ember nem gondolkodik ennyire előre… Leginkább csak az ismerkedés elejét látja, és nem törődik a kimenetelével.

Van, akinek simán belefér két szeretői kapcsolat, mert van annyi ideje, szexuális és érzelmi kapacitása, össze is tudja egyeztetni a két viszonyt… De ritka, hogy sose ütközzenek a programok, illetve, hogy ne kelljen priorizálni.

Persze az is egy módszer, hogy maradunk a beszélgetésnél, randizunk egyet-kettőt civilben, de valójában nem abból a célból, hogy szex is legyen belőle, mert inkább a flört, a beszélgetés, a társaság hiányzik és így el tudjuk ütni az időt, amíg a szeretőnk a családjával nyaral (és talán még kontaktus sincs köztünk). Mivel a legtöbb ismerkedésből úgyse lesz semmi, azzal is elmehet ez az időszak, hogy csak keresünk, de nem találunk.

Ha már a hűtlenség fogalma ennyire nehezen megfogható, akkor azt sem egyszerű meghatározni, mitől lesz szerető valaki. Milyen jellegű kapcsolatot nevezhetünk viszonynak? És milyen az, ha valakivel csak alkalmilag találkozunk, nagyobb szünetek vannak a kommunikációban is? És nincsenek elvárások? Vagy mondhatjuk-e szeretőnek azt, akivel soha nem fekszünk le?

Elviekben a szerető szex nélkül fából vaskarika… De mi van, ha mégsem? Lehet például plátói kapcsolatunk valakivel, egészen intenzív érzelmi kötődésünk, lehet még az is, hogy nem találkozhatunk külső okok miatt… Valaki nemrég mesélte, hogy az elsősorban szexre koncentráló szeretői viszonya mellett van valaki, akivel naponta beszél, akinek mindent elmond, ami történik vele, de csak évente kétszer-háromszor tudnak találkozni. (Hogy akkor mi történik, azt nem mesélte.)

Ebben az esetben például az, akivel csak iszonyú ritkán találkozik, a szeretője? A kedvese? Lelkileg ő áll hozzá legközelebb, de a kapcsolatuk soha nem teljesedhet ki. Sőt, lehet, hogy ha hirtelen megszűnnének az akadályok, és végre együtt lehetnének, kiderülne, hogy a valóságban nem is valók annyira egymáshoz.

Vagy mi van azzal a házas nővel, aki napi szinten találkozik egy szintén házas férfival (kollégák), de nem akarja fizikailag megcsalni a férjét, sőt, még egészségügyi gondjai is vannak, amelyek a szexualitás teljes megélésében akadályozzák, a nő mégis úgy érzi, hogy szeretőt tart…? Hiszen van csók, van ölelés, olykor még némi petting is… De ennél több nem történik. Akkor ez most szeretői viszony, vagy sem? Ha a nő férjét vagy a pasi feleségét kérdeznénk, akkor valószínűleg szeretői viszonynak gondolnák, ha tudnának róla. Vagy attól a ténytől, hogy nincs behatolás, már kevésbé gondolnák annak?

És ha már itt tartunk, mi inkább zavaró egy olyan ember számára, aki a kizárólagosságban hisz? Ha a férje/ felesége, partnere fizikai kapcsolatot folytat, de érzelmit nem, vagy ha érzelmileg elkötelezett egy másik ember iránt, de fizikailag visszafogja magát? Egyáltalán akarja-e tudni a részleteket? Mert a kapcsolat jellegének megítélése szempontjából ezek fontosak lennének, de az érintett személyek pont ezeket a részleteket nem akarják általában tudni.

Ugyancsak kérdéses, mit szóljunk azokhoz a viszonyokhoz, amelyekben a felek állandóan szakítanak. Hol összejönnek, hol szétmennek, és ezt akár heti gyakorisággal megteszik. Kívülről nézve abszurdnak tűnhet, mert ha valaki szakítani akar, akkor szakít, és kész… De számukra pont ez a csiki-csuki adja a kapcsolat dinamikáját, és talán minden alkalommal meggyőződéssel rúgják ki a másikat. Akárhányszor elhihetik, hogy ez most már végleges. Persze minél többször adják ezt elő, annál kevésbé fogja bárki is komolyan venni. De ha éppen fasírtban van az egyébként viszonyt folytató páros, akkor ők most szeretők vagy sem?

Hiszen nem találkoznak, főleg nem szexelnek, esetleg még éppen nem is kommunikálnak, mert az egyikük éppen megfogadta, hogy soha többet… De valószínűleg nem gondolja komolyan… Ha ebben a fázisban tesszük fel a kérdést, hogy van-e szeretője, simán letagadhatja és nem fog hazudni.

Az, hogy egy adott ember valakinek a szeretője vagy sem, sokszor nagyon bizonytalan alapokon áll. Például a külvilág meg lehet róla győződve, hogy ők szeretők, pedig nincs is köztük más, csak egyszerű barátság, vagy az egyik olyan vadul udvarol, de a másik nem vevő erre, mindenesetre a külvilág szemében tűnhet úgy, mintha jóval több közük lenne egymáshoz, mint amennyit felvállalnak belőle.

Az sem véletlen, hogy sokszor helyettesítő szavakat használunk, például azt, hogy Van valakid? Az a nő… A ribancod… A bikád… Mivel ez a téma nem igazán tárgyalható érzelemmentesen, sokan fogalmaznak róla úgy, hogy sértő vagy éppen lekicsinylő legyen.

Ha pedig szépen akarunk róla beszélni, akkor azt mondjuk: a kedvesem, a szerelmem, a csajom, a pasim, a másik párom… De leginkább is kényelmetlenül érezzük magunkat, ha meg kell fogalmaznunk, ki is az az ember a számunkra.

A „lebukás” tulajdonképpen már megvolt, de mégsem in flagranti, mert nincsenek megdönthetetlen bizonyítékok. Vagyis a feleség választhatja azt az utat, hogy mindent tagad. Vagy azt, hogy tiszta vizet önt a pohárba és megbeszélik, hogy mi is van tulajdonképpen. Mivel már nem is ez az első eset, tulajdonképpen az lenne logikusabb, hogy őszinték egymással.

Persze a barátnőm azonnal másképp döntött. Azt ugyan nem tagadta, hogy boldogtalan, de azt igen, hogy lenne valakije… Nem hisz abban, hogy javíthatna a házasságán, abban sem, hogy a kendőzetlen őszinteség bárhová vezetne, így inkább halad tovább a titkolózás és a tagadás útján.

Hogy én nem tenném, az nem jelenti azt, hogy rosszul döntött. Tulajdonképpen a jelek szerint a férj pont ezt szeretné hallani. Hogy ő képzelődik, hogy a viszony nem is létezik, vagy ha mégis, nem olyan fontos… Talán neki csak az a lényeges, hogy megbizonyosodjék róla: a feleség nem akar válni, nem akarja felrúgni a közös életüket.

Noha a mainstream-be tartozó pszichológusok hivatalból azt szokták mondani, hogy csak az őszinteség működik, hogy egy viszonyon csak akkor lehet túljutni párként, ha mindent kiteszünk az asztalra, az élet nem ezt igazolja. Igenis léteznek párok, akik attól tudnak együtt maradni és működni, mert nem teljesen őszinték. Simán lehet, hogy a hűségét bizonygató fél se hűséges, vagy nem volt mindig az, de ő sem akarja megnyitni ezt a témát.

Ha valaki olyan nagyon utána akar menni, nagyon fel akarja tárni, akkor nem lehet újra és újra elhárítani, mert nem fog mindent elhinni, csak, mert neki jólesik hallani, amit a férje vagy a felesége mond. Aki tudni akarja az igazságot, az nem hagyja annyiban, nem telnek el újabb hónapok a következő szembesítésig… Az addig fogja verni az asztalt, amíg ki nem derül az igazság vagy annak a lényegi része.

Ha tehát abba a helyzetbe kerülsz, hogy a társad nem teljesen biztos benne, hogy viszonyod van, csak sejti és bátortalanul, félszívvel szóba hozza, akkor dönthetsz úgy, hogy mindent bevallasz, de lehet, hogy éppen ezzel billentenéd át azon a peremen, ami addig viszi, hogy el akarjon válni… Míg ha tagadsz, és bizonygatod, hogy mennyire szereted (persze ezt abban az esetben tedd csak, ha tényleg…), akkor lehet, hogy épp ennyire van szüksége ahhoz, hogy el tudja fogadni a helyzetet. Mert ennél többet nem is akar tudni.

Ha már egyáltalán nem tudod őszintén azt mondani, hogy szereted, mert elmúlt… Vagy soha nem is volt meg benned az a fajta rajongás, ami másokat a kapcsolatuk elején jellemzett, és nem nagyon bánod, ha elválnak útjaitok, akkor lehet, hogy jobb színt vallani, persze ebben az esetben is fontos mérlegelni, hogy mekkora szenvedést okozol másoknak… Nem feltétlenül csak a partnerednek, hanem a gyerekeidnek és akár magadnak is.

Vannak párok, akiket felszabadít az igazság, még akkor is, ha átmenetileg szenvednek is egy csomót, de például végre őszintén beszélhetnek a vágyaikról vagy megegyezhetnek abban, hogy megpróbálnak javítani a kapcsolatukon, vagy abban, hogy kinyitják és együtt vagy külön-külön keresnek külső partnert… Ugyanakkor eljuthatnak addig is, hogy tényleg jobb külön folytatni, amit egyébként talán még sokáig nem mertek volna kimondani. A lebukás lehet valami pozitívnak az elindítója, de sose lehet tudni, ki hogy reagál rá.

Persze az sem mindegy, ha már egyszer nem akarsz válni, hogy mennyire tudsz diszkrét maradni, ami a viszonyodat illeti. Intézheted a dolgot elővigyázatosan, óvatosan, nem éreztetve a férjeddel, feleségeddel, hogy ő már nem fontos, nem rohangálva el otthonról minden áldott nap… Ha belehabarodunk a szeretőnkbe, akkor ez sokkal nehezebb, mert még akkor is üveges tekintettel nézünk a világra, ha éppen másra kéne koncentrálnunk.

Ezért is szokott éppen akkor kiderülni az ilyesmi, ha erős érzelmeket mozgat meg, illetve, ha a viszony éppen válságba kerül és már nem a boldogság, hanem a kétségbeesés sugárzik rólunk. Miközben megindokolni nem nagyon tudjuk ezt a kétségbeesést.

A legegyszerűbb persze, ha alacsony intenzitású a szeretői kapcsolatunk, de ezt nem mindig lehet jól szabályozni… Meg ha épp azért van szeretőnk, hogy úgy érezzük: újra élünk, akkor a kis intenzitás pont, hogy nem fog segíteni.

Az előző posztban írtam a Rooster című sorozatról: nos, ott van egy jelenet, amelyben a főszereplő szex után fekszik az ágyban a szeretőjével, Cristle-lel és kijelenti, hogy nincs is jobb, mint egy érzelemmentes szexkapcsolat… Amitől Cristle persze halálosan megsértődik, pedig addig nem esett szó arról, hogy miben is vannak ők… De az egész kalandjuk nem udvarlással, hanem azonnali szexszel kezdődött. Úgy, hogy egyébként mindketten függetlenek.

Rooster őszinte volt, mégis bunkó. A legtöbb nő még akkor is megsértődne egy ilyen mondaton, ha amúgy maga sem tervezne többet az alkalmi szexnél (nem az első alkalom már, hogy együtt vannak), mert az ágyban ilyet mondani megalázó. Persze érvelhetnénk amellett, hogy ha igaz, akkor miért is hitegetné a férfi a nőt azzal, hogy komoly érzelmeket táplál? Nem kell hitegetnie. De nem is kell nyersen őszintének lennie.

Bizonyos szempontokból egy hazug, de sármos, szórakoztató, kedves szerető boldogabbá tesz, mint az, aki minden tényt hidegen közöl velünk, és egyáltalán nincs tekintettel az érzelmeinkre vagy szimplán a büszkeségünkre. Ha egy nő odaadó az ágyban és utána ezt kapja, akkor – ahogy azt Cristle kifejezi – „olcsó lotyónak” érezheti magát.

Hiába vagyunk egyenjogúak elméletben, se a gondolkodásunk, se az általános vélekedés nem teszi könnyűvé, hogy nőként úgy érezzük: nem megalázó, ha olyan pasival szexelünk, aki nem szeret. Vagy legalábbis nem tesz úgy, mintha… Ha nem is vall szerelmet, de legalább viselkedjen úgy velünk abban a pár órában, amit egymásra szánunk, hogy nem érezteti durván: nem mi vagyunk a prioritás az életében. (Az például, hogy szex után nincs összebújás, a pasi elhúzódik, felöltözik és már megy is, kifejezetten a megalázó kategória.)

Ezért érezzük kényelmetlenül magunkat akkor is, ha valaki más nőket dicsér a jelenlétünkben (nem hébe-hóba, hanem állandóan), vagy azt ecseteli, hogy most ugyan velünk van, de holnap valaki mással lesz, esetleg épp állandó partnert keres, és akkor túllép rajtunk… Vagy feltűnően elhúzódik a közeledésünktől egy nyilvános helyen, noha a lebukásra semmi esély, és egyébként is engedéllyel lép félre, nem kell titkolóznia…

A férfiak között is akadnak, akiknek rosszul esik, ha a velük lévő nő nem rájuk figyel, az exe ágybéli képességeit ecseteli vagy akár a szextől teljesen független témákban dicséri a férjét, másik partnerét, vagy elmondja, hogy milyen az ideálja, miközben a vele lévő férfi egyáltalán nem úgy néz ki vagy nem olyan körülmények között él, mint ez az ideál.

Nem azt mondom, hogy szerelmet kellene hazudnunk, vagy le kéne tagadnunk, hogy van más is az életünkben… De legyünk tapintatosak és nagyon kedvesek azzal, aki intim viszonyt folytat velünk. Ne triggereljük a gyenge pontjait, ne ecseteljük, mi mindent tervezünk, amiben ő soha nem vehet majd részt, és ha ismerkedünk is valakivel, arról ne számoljunk be addig, amíg nem feltétlen szükséges, illetve sose mondjunk többet, mint amennyit muszáj.

Van, aki mindent tudni akar, és azt hiszi, hogy ettől neki jobb lesz, de még neki se kell ecsetelnünk, hogy ki iránt mit érzünk… Szinte mindenki szívesen mesél élete nagy szerelmeiről, de ezt is lehet tapintatosan, visszafogottan csinálni, meg úgy is, hogy az már túl sok és tényleg megalázó. Főleg a hasonlítgatás, az utalgatás, hogy az a másik milyen nagyszerű volt és így tovább…

Legjobb, ha ugyan őszinték vagyunk, de nem visszük túlzásba és ami fájhat, azt nem mondjuk ki. Semmiképp nem érdemes hamis illúziókban ringatni a szeretőnket, de ha tudjuk, hogy neki fájna, hogy egy randink azért nem valósult meg, mert egy másik partnert priorizáltunk (nem férjet vagy feleséget), vagy olyan helyre mentünk valakivel, ahol vele is sokszor voltunk, akkor ne lássuk el felesleges infókkal, adott esetben vagy ne mondjunk semmit, vagy találjunk ki valami kegyes hazugságot.

A tapintat minden intim kapcsolat, sőt, minden emberi kapcsolat fontos összetevője, egy ilyen esetben azonban még hatványozottabban érdemes odafigyelni arra, kivel mit éreztetünk, milyen dolgok hangzanak el, mit nem mondunk ki.

Az egész történet egy egyetemi kampusz bölcsészkarán játszódik, ahol körülbelül olyanok a viszonyok, mint egy faluban: mindenki mindenkit ismer és ha valaki félrelép vagy éppen szakít, válik, esetleg összejön valakivel, akivel nem igazán kéne, akkor azt elég hamar az összes ember megtudja… Ez persze így nyilván túlzás, de a sorozat attól élvezhető, ha semmi nem marad sokáig titokban.

A kiindulási pont egy hűtlenséges, elhagyásos sztori: az egyik férfi tanár megcsalja az ugyancsak ott oktató nejét, majd a nő elköltözik, és a pasi felvállalja a szeretőt, aki egyébként diák…

A házaspár tagjai ugyanakkor egyáltalán nem tekintik ezt a helyzetet véglegesnek, a feleség kémkedik a férj és a szerető után, osztoznak a kutyán, akit a férj imád, a férj, aki amúgy egy nárcisztikus bájgúnár, tulajdonképp vissza is szeretne kúszni a házasságába, de persze kiderül, hogy sikerült teherbe ejtenie a szeretőjét.

Közben megérkezik a feleség apja, aki már öt éve próbál magához térni abból, hogy az exe megcsalta, vagyis itt két generációs hűtlenséges traumafeldolgozás veszi kezdetét, vagy folytatódik… Vajon mennyiben segít az egyik generáció a másiknak és jó-e, ha ennyire kitesszük az asztalra a legintimebb ügyeinket? Mikor jó és mikor nem? Vajon a szüleinkkel szeretnénk megbeszélni, ha megcsalnak? Vagy, ha mi csalunk? Esetleg a gyerekeinkkel?

Milyen körülmények között nem nagy hiba ezeket a dolgokat nyíltan kibeszélni? Ha a családból vagy a baráti társaságból bárki arra használja a traumatikus sztorit, hogy folyamatosan hibáztasson, bosszút akarjon állni, megszégyenítsen, akkor nem igazán jó ötlet… De el lehet kerülni telje mértékben ezeket a következményeket?

Itt is előjön a hibáztatás és a bosszú, de valahogy mindennek elveszi az élét, hogy olyan könnyeden veszik… Hogy senki nem igazán depis, senki nem akar igazán bántani senkit, még ha elő is jön a verekedés meg a gyújtogatás… (A megcsalt feleség apja természetesen egyenes adásban veri meg a vejét, a feleség pedig merő véletlenségből gyújtja föl a férje házát, pedig csak egy értékes könyvét akarta tönkretenni.)

Persze, tudjuk, hogy egy sitcomban ezek a dolgok is habkönnyűeknek látszanak, mint ahogy a durva diákcsínyek és a szexuális visszaélések is… De a téma vicces köntösbe öltöztetése valahogy normalizálja ezeket a tulajdonképpen extrém viselkedési formákat. Mintha oké lenne rátámadni a vejünkre (fordított esetben, ha egy anyós támadna a menyére, az ugye már nem lenne oké), vagy tönkretenni bármit, ami a hűtlen férjünk tulajdonában van… Nem, ezek nem bocsánatos bűnök, hanem btk-ba ütköző cselekmények.

De valójában a sorozat alaphangja derűs, és inkább szól arról, hogy mindannyian követünk el baromságokat, viselkedünk elfogadhatatlanul, vagyunk túl hiúak vagy önzők ahhoz, hogy vissza tudjuk fogni magunkat… Talán a legpéldásabb kapcsolat a történetben apa és lánya között létezik, bár mint kiderül, az apa azért kötődik ennyire a lányához, mert a neje helyett kellett anyai szerepet vinnie, a lány emiatt lett önállótlan és szorul rá még felnőttként is arra, hogy az apja borogassa a lelki sebeit.

Felmerül az a kérdés is, vajon legyen-e lelkifurdalásunk, ha miután hivatalosan szakítottunk a házastársunkkal, a szeretője háta mögött mégis összefekszünk vele, csak azért, mert a szerető közben teherbe esett? Hogyan változnak a státuszok ide-oda? Az egyik pillanatban a feleség tűnik vesztesnek, a másikban a szerető, mert őt csapják be… A pasi meg közben jól jár…

Ha valaki hasonló, szövevényes viszonyok között él, annak biztos egy kicsit húsbavágó lesz, el is gondolkodtathat arról, hogyan látjuk a riválisunkat és mennyire merünk vele szembenézni… Egy ponton a szerető odalép a feleséghez és kijelenti, hogy mindaddig nem látta őt érző embernek… Nem gondolt bele, hogy ő is valós személy… Mint ahogy a feleség se nagyon látta a szeretőt olyasvalakinek, aki nem csupán kihasználja a helyzetet, hanem fél attól, hogy hová vezet ez a meggondolatlan kaland, a hirtelen terhesség és egy nárcisztikus pasi mint apa felvállalása.

Beszélgetésindítónak és könnyed szórakozásnak is elég jó sorozat, szerintem érdemes belenézni.

A mainstream szerint egy fő kapcsolatot rendbe hozni csak akkor lehet, ha a hűtlen fél teljes megbánást mutat és minden kapcsolatot megszakít a korábbi szeretőjével, ráadásul ezt még a levelében is úgy fogalmazza meg, hogy a volt partnernek semmi reménye ne maradjon a visszatérésre.

Nem hivatkozhat arra, hogy a férje vagy a felesége megtiltotta, hogy bármilyen kapcsolatot tartson fenn, nem idézheti fel a szép pillanatokat, nem búcsúzhat szeretetteljesen. Csak pörölyként csapjon le a szerencsétlenre, akit előző nap még dédelgetett… És ha az válaszol, keresi, bármilyen okból szeretne még beszélgetni, akkor soha ne reagáljon. (Ha valaki sajnálja a megcsalt férjet/ feleséget, az eldobott szeretőt miért nem?)

Szerintem persze ennél sokkal emberségesebben is lehet szakítani… Akármilyen okból is döntünk így, nem kötelező teljesen eltűnni, amennyiben a kapcsolat valamilyen szintű fenntartása nekünk magunknak nem okoz lelki szenvedést. Mert van olyan, hogy valóban jobb mindenestül kiszállni a másik életéből, de ez ne azért történjen, mert a fix partnerünk igényli, hanem azért, mert nekünk elviselhetőbb. És egy tisztázó beszélgetésre azért illik alkalmat adni.

Egyébként a fix partner részéről azt követelni, hogy soha többé ne szólhasson a hűtlen a volt szeretőjéhez, valószínűleg kontraproduktív is, mert csak annál jobban fog vágyni az exére, minél jobban el van tőle tiltva. (Már persze, ha kicsit is fontos volt a számára.) Az más, ha a döntést ő hozza meg, de ha az elhatározása csakis abból fakad, hogy fél a büntetéstől, nem abból, hogy tényleg nem akarja folytatni, akkor nem lesz sok értelme, több haragot szül, mint amennyi gyógyulást.

Persze a szakításnak van másik fajtája is: az örök se veled, se nélküled dinamika, amelyben körülbelül hetente szakítanak a felek (vagy az egyik állandóan „örökre” szakít, míg a másik ezt nem veszi komolyan…) Ennek aztán mindenféle válfajai vannak: azért szakítanak, mert folyton veszekednek és a békülős szex a legjobb, azért, mert az egyik fél igazából nem is akar szeretőt, de ahányszor a férje/felesége csalódást okoz neki, visszamenekül az alternatív partnerhez, vagy azért, mert az egyik féltékeny a szeretőre, nem bízik abban, hogy bármiről is igazat mondana…

Ami semmiképpen nem komilfó, az a szakítás elmaradása, az egyszerű felszívódás, főleg egy már hetek, hónapok óta zajló kapcsolatból… Akármilyen oka van is az illetően arra, hogy megszakítsa a viszonyt, annyira ne legyen embertelen és gyáva, hogy egyszerűen csak elhallgat és semmire nem reagál. Ha valami, akkor ez tényleg a legalja és sokszor pont olyanok csinálják, akik korábban a lehető legkomolyabb érzelmeket hazudták, nem lehetett tőlük fél órát nyugton lenni, mert állandóan írtak, telefonáltak, elárasztották az embert a jelenlétükkel…

Különleges kegyetlenség az is, ha szakítás előtt lelkifurdalásból különleges ajándékokat adunk valakinek (bizonyos férfiak szokása), hogy ezzel kompenzáljuk az illetőt azért, mert már nem akarunk vele lenni: az érzelmek anyagi javakkal helyettesítése inkább megalázó, mint emberséges… És az sem kedvesebb, ha tippeket adnak, hogyan tegyünk szert újabb szeretőre helyettük.

Mint a kapcsolat kezdetének, így a végének is lehet emberséges, tiszteletteljes formája, de ez persze nagyon keveseknek megy… Mindenesetre a szeretői viszony lealacsonyítása, annak kijelentése, hogy nem is volt olyan értékes, teljesen felesleges kínzás. Aki így gondolja, az ne menjen bele hasonló kalandokba.

Az eset úgy híresült el, mint a Kiss Cam botrány: a kiss cam kifejezés arra utal, hogy a nagy tömegrendezvényeket filmező operatőröl előszeretettel fókuszálnak szerelmespárokra, akik éppen kinyilvánítják egymás iránti gyengédségüket és ezeket a képeket a rendezők kiteszik az óriáskivetítőkre… Így bukott le az említett szeretői pár, pedig, ha egy nyilvános és kamerákkal teli helyen egyszerűen csak egymás mellett állnak, a kutya se figyelt volna rájuk.

A botrány a közösségi médiában persze hatalmasat ment (itthon teljesen más dolgokkal voltunk elfoglalva, ezért nem érte el az ingerküszöbünket), és nem csak a hűtlenség tényén voltak kiakadva (amit súlyosbított az is, hogy a pasi a nő főnöke), hanem azon is, hogy ilyen „pofátlanul” beleálltak. Vajon miért tették, sokan ezt nem bírták megérteni. Miért nem voltak sokkal diszkrétebbek?

A titkos kapcsolatot folytatók között elég nagy a szórás, ki mennyire fél a lebukástól, milyen óvintézkedéseket tesz. Van, aki annyira retteg, hogy a titkos kapcsolat létre se jön vagy hamar véget ér, vagy olyan extrém szabályok között történik, amit csak kevesen tolerálnak (például csak akkor, ha külföldön van)… Mások viszont teljesen lazán állnak hozzá… Nem akarnak kifejezetten lebukni (tudatosan legalábbis nem), de annyira nem is aggódnak. Talán valahol még szeretnének is lebukni, de annyira nem, hogy előálljanak a farbával.

Miért kockáztat valaki sokkal többet, mint mások?

1. Az állandó partner figyelmének felhívása céljából, hogy az vegyen tudomást a problémákról

Ilyenkor igazából valaki azért hűtlenkedik, mert ezzel akarja jelezni a párjának, hogy nagyon nincsenek rendben a dolgok közöttük, de ezt vagy nem meri kimondani, vagy kimondta már, de a másik nem vette figyelembe, bagatellizálta, és semmi sem változott. Ilyenkor egy nyílt lebukás, amit már nem lehet nem észrevenni, rákényszeríti a partnert, hogy komolyan vegye a helyzetet és vagy elinduljon egy őszintébb kommunikáció vagy elfogadja, hogy a kapcsolatuknak vége… Valamit mindenképpen tennie kell.

2. Bizonyítási vágy: megmutatni az állandó partnernek, hogy értékesek vagyunk

Az első pont egy alváltozata, hogy a hűtlenkedő fél bizonyítani akar: tessék, másnak kellek, pedig te nem becsültél meg, nem foglalkoztál velem, semmibe vettél. Különösen akkor üt az ilyen lebukás, ha a szerető valamiben (vagy mindenben) menőbb, mint az állandó partner. Ez nem jelenti azt, hogy a hűtlen csak emiatt lép félre, de emiatt nem különösebben óvatos.

3. Bosszúhűtlenség

Ugyancsak az első pont egy alváltozata az a hűtlenség, amelynek célja a korábban hűtlenséget elkövető állandó partner büntetése. Aminek leginkább akkor van „értelme”, ha a korábban félrelépő partner tudomást szerez róla. Hiszen, ha a másik nem tudja, akkor hol a bosszú? Bár vannak, akik megelégszenek annak a csendes tudatával, hogy megfizettek, és lehet, hogy soha nem árulják el, mi történt vagy akár csak évekkel később kerítenek rá sort, addig forralják magukban.

4. A kockázattal, szabályszegéssel járó izgalom élvezete

Vezethet ide az adrenalinfüggőség is… Bár ez egy kicsit több annál, minthogy valaki hegyet akar mászni vagy gördeszkázik, egyéb veszélyes sportot űz… Ez a kockázat némiképp más jellegű, de sorsfordító lehet. Ha titkos kapcsolatba kezdünk, ahhoz kell némi merészség, mert nem csak önmagában a lebukás veszélye lebeg a fejünk felett, hanem az érzelmi sodródás, a beleszeretés, a visszautasítás fájdalma, és egy csomó más dráma lehetősége is benne van. Van, aki szomjazza a drámát, mert akkor érzi, hogy él, nem csak vegetál. A biztonságos párkapcsolat sokszor unalmas, a hétköznapok monotonok… Ezért a kockázatvállalás csábító lehetőség.

5. Szabadságvágy, a titkos kapcsolat felvállalásának vágya

Bujkálni lehet megalázó, attól függ, milyen a bujkálás mértéke. Ha valaki fontos nekünk, főleg, ha szerelmesek vagyunk, akkor is vágyunk rá, hogy felvállaljon bennünket, ha egyébként nem akarnánk együtt élni vele vagy felrúgni a saját meglévő kapcsolatunkat. Ha például elmegyünk kettesben nyaralni és a családunktól távol teljesen úgy viselkedhetünk, mintha legitim pár lennénk, az nagyon felszabadító lehet. Minél büszkébbek vagyunk a szeretőnkre, annál inkább. Egyébként léteznek olyan szeretők, akik hétközben kvázi legitim párként élnek, hétvégén meg hazamennek, és úgy tesznek, mintha rendben lenne a házasságuk.

6. A bujkálásba való belefásulás

Van, aki már olyan régen kénytelen kettős életet élni, hogy belefáradt és sutba dobja az óvatosságot. Ha évekig magyarázkodnod kell, miért nincs partnered, pedig van, csak titkos és nem beszélhetsz róla szinte senkinek, akkor elszakadhat a cérna.

7. Mate-poaching azaz a szerető párkapcsolatának tudatos megtorpedózása

Ilyenkor nem csak kockáztatásról, hanem szándékos lebukásról van szó, mert azt akarjuk, hogy a nős vagy férjezett partnerünk kénytelen legyen szakítani, elválni, és azt reméljük, hogy így megkaparinthatjuk magunknak.

Kinek-kinek tehát sokféle oka lehet arra, hogy ne legyen óvatos, de az óvatosság hiánya olykor csak a személyiségből fakad: ha valaki egyébként sem fegyelmezett, előrelátó, szabálykövető, illetve nem érdekli, kinek milyen fájdalmat okoz, az szinte biztos, hogy le fog bukni.

Kíváncsi lennék, mit mondana, ha valaha megbeszélnénk, de annyira azért nem vagyok kíváncsi, hogy bármit tegyek érte, hogy megbeszéljük. Ha továbbra is diszkrét maradok, akkor szemet fog hunyni. Én inkább tettetem a hülyét, csak ne kelljen kenyértörésre vinni a dolgot.

Ha ismerős ez a hozzáállás egyik vagy másik részről pont így viselkedsz, akkor ún. tolyamoryban élsz, amit úgy is nevezhetnénk, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem” kapcsolat. Két éve írtam erről a tolerancia és a poliamory (poliamoria) szavak ötvözetéből kialakult fogalomról, amely nyilván időtlen idők óta létezik anélkül is, hogy külön fogalmat alkotnánk rá.

De milyen előnyei és hátrányai vannak ennek a gyakorlatnak, amelybe rendszerint csak belecsúszunk és nem tudatos döntések vezetnek hozzá? Fenntartható a végtelenségig vagy egyszer csak úgyis borul a bili? És lehet jó a kapcsolatunk, ha ekkora elefántok terpeszkednek a házasságunkban vagy más jellegű párkapcsolatunkban?

Előnyök:

Megspórolhatjuk életünk legkellemetlenebb beszélgetéseit, vitáit, veszekedéseit és a valószínű szakítást is. Vagy legalábbis sokáig elodázhatjuk az összeset. Lehet, hogy lesznek oldalvágások, piszkálódások és a párunk majd ott sír, ahol senki se látja (vagy mi magunk, vagy akár mindketten), de mivel sose tesszük ki magunkat az őszinte beszélgetés veszélyeinek, viszonylag kényelmesen elketyeghet a kapcsolat.

Sokkal szabadabban „rosszalkodhatunk”, mint akkor, ha a párunknak tudomása van róla, még ha engedélyez is ad (vagy tolerál is) bizonyos nem monogám viselkedésformákat. Mindent aligha tolerál, amit egyébként nagyon is meg akarunk tenni és az alternatív kapcsolat egyik legfőbb varázsa, hogy teljesen önállóan dönthetünk róla, kivonjuk magunkat a párkapcsolat és a család, meg a társadalmi normák kontrollja alól.

Külső partnereinket se tesszük ki vegzatúrának, megmaradhat a diszkréció, nem kell színt vallaniuk, nem kell szembesülniük a párunkkal semmilyen formában.

A külvilág előtt tovább alakíthatjuk a tisztes családapa/ családanya szerepét, és a párunk még falaz is nekünk ehhez. Hiszen hivatalosan nem tud semmiről és az ő érdekében is az áll, hogy elrejtse a valóságot.

Hátrányok:

Az idő múlásával egyre több repedés keletkezik a fő kapcsolatunkon, amelyben nem lehetünk őszinték. Ha a másik oldalon állunk, vagyis nem mi járunk félre, csak eltűrjük, valószínűleg csendben fog emészteni a féltékenység, önértékelésünk romlik, azt fogjuk képzelni, hogy a szerető sokkal többet ér nálunk (vagy gyűlölni fogjuk, megvetjük – bármelyik érzelem is jellemző ránk, mindegyik negatív).

Ha nem csak a párunkkal nem beszéljük meg a dolgot, hanem mással sem, az belülről agyon fog nyomni. Legalább egy bizalmas kell hozzá, hogy viseljük a terhet, de ha rosszul választunk bizalmast, akkor lehet, hogy csak ront a helyzetünkön. Lehet, hogy megpróbál beavatkozni, rávenni, hogy mégis törjük meg a csendet, hogy váljunk el, stb… Esetleg még meg is vethet, amiért nem lépünk, merthogy ő így meg úgy tenne… Ha később kiderül az egész és mások is megtudják, hogy csendben tűrtük, akkor nem számíthatunk az együttérzésükre.

Ha mi vagyunk a félrejárók, ugyancsak lehetnek negatív érzéseink azért, mert nem lehetünk őszinték a kapcsolatban, a kis titkok nagyobbakhoz vezetnek, öncenzúrát vezetünk be, például maximálisan kerülni fogjuk a közös filmnézést, mert nem akarjuk, hogy a hűtlenség akár ilyen szinten szóba kerüljön, eljuthatunk addig, hogy már alig várjuk, hogy a partnerünk lebuktasson, vagy tudat alatt inkább lebukunk, mert már nem akarjuk tovább viselni a titkolózás terhét.

Egyébként a tolyamory elég hosszan működtethető, vannak párok, akik egész életükben megmaradnak ennél, csak nem túl minőségi a kapcsolatuk. Legalábbis modern mércével mérve… Az biztos, hogy a teljes őszinteségnél és a nyitott kapcsolatnál sokkal egyszerűbb, hiszen a szocializációnk sokkal inkább abba az irányba mutat, hogy miként söpörjük a dolgokat a szőnyeg alá… Ehhez szoktunk hozzá. De van, aki képtelen sokáig így élni.

Ugyanabban az egyébként elkötelezett, szeretetteljes kapcsolatban is lehetnek szimpla szexelések, nem feltétlen vagyunk úgy hangolva, hogy minden aktus szeretkezéssé tudjon válni. Vagyis a szeretői kapcsolatban is előfordulhat mindkettő. De nem mindegy, hogy egy titkos kapcsolatban van-e egyáltalán szeretkezés, vagy csak szexelés, és ha mindkettő van, milyen ezek aránya.

Mi az alapvető különbség a két dolog között?

A szeretkezés mindig sokkal hosszabb hatású, mint a szimpla szex. Általában már jó előre vágyunk rá, tervezgetjük, felkészülünk az együttlétre, míg a szex sokszor spontán jön ránk, és türelmetlenül belevágunk… Ez persze egy szeretői viszonylatban ritkán lehetséges, mert a titkos kapcsolat egyik fontos összetevője a tervezés, a készülődés, de egymás szexuális izgatása nem ugyanaz, mint az együttlétre való érzelmi és erotikus felkészülés.

Amikor együtt vagyunk, és csak szexről van szó, a dolgok általában gyorsabban történnek, van, aki pár perc alatt lezavarja az egészet és a lényeg sokszor a kielégülés vagy a minél többféle póz és technika kipróbálása, esetleg annak bizonyítása, hogy ki milyen sokáig bírja… A szeretkezés komótosabb, fontos szerepet kapnak a nem kifejezetten szexuális részek is, mint a csók, a simogatás, a becéző szavak, az ölelés, a kezek összekulcsolása.

Nagy különbség az is általában, hogy kielégülés után hogyan viselkedünk: megszakítjuk-e a fizikai közelséget, azonnal kiugrunk az ágyból (ha egyáltalán ágyban voltunk, hiszen a szimpla szex bárhol másutt is történhet, a szeretkezés meg legtöbbször ágyban), vagy még sokáig ott maradunk, egymás karjaiban, vagy legalábbis egymást érintve, beszélgetve, vagy csak ernyedten elnyúlva, szundikálva…

A szeretkezéshez sokkal több türelem kell, és elsősorban nem a saját gyönyörünk a lényeg, hanem a kapcsolódás, illetve a partnerünk gyönyöre. Persze van, aki még egy érzelemmentes (vagy romantikus érzésektől mentes) aktusba is beletesz mindent, mert olyan a lelki beállítottsága, hogy több gyönyört érez, ha adhat, de jellemzően akkor fontos a partner véleménye, megélése, ha hosszabb távon is meg akarjuk őt tartani.

Ami elég nyilvánvaló különbség, az az érzelmi faktor, de mint már fentebb mondtam, elkötelezett kapcsolatban is lehetnek eléggé gépies szexelések, sőt, minél régebben tart egy kapcsolat, és minél inkább megszokott, annál kevésbé fognak benne szeretkezni. Tehát egy szeretői viszonyban, ahol a megszokottság sokkal később jöhet el, mint egy „legitim” kapcsolatban, a szeretkezés szokását is könnyebb fenntartani. Már csak azért is, mert jellemzőbb, hogy olyan helyre vonulunk félre, ahol nagyobb biztonságban vagyunk, kevésbé várható, hogy megzavarnak… Rászánjuk azt a pár órát, tehát van is időnk, nem kell például attól félni, hogy bejönnek a gyerekek a hálóba…

Mivel a szeretői kapcsolat fókuszában általában a pár áll, illetve a köztük létrejövő interakciók, jobban tudunk kommunikálni utólag is mindarról, amit élveztünk. És mivel nem könnyen hozzáférhető a másik, hajlamosabbak vagyunk részletesebb terveket is szőni, noha egyáltalán nem biztos, hogy ezek a tervek valaha is valóra válnak, de az egész viszony hangulatát nagyon is meghatározzák. A felkészülés és a lecsengés is másképp megy, mint egy együttélős kapcsolatban.

A szimpla szexelésnek nincs igazán lecsengése, még ha kielégültünk is, a gyengédség, a szeretetteljes gesztusok nélkül inkább ürességet, esetleg szégyent, szomorúságot érzünk… Ezért mondja a latin, hogy post coitum omne animal triste… Koitusz után minden élőlény szomorú. Pedig, ha szeretkezik, akkor nem lesz szomorú, akkor boldog lesz és még napokig lebeg utána.

Mikor szeretői viszonyt keresünk, jobb, ha tisztában vagyunk azzal, hogy pontosan mire is vágyunk: csak kielégülésre, egy másik testre, anélkül, hogy a testhez tartozó lélek is érdekelne, vagy egy egész emberhez akarunk kapcsolódni. Olykor persze nem azt kapjuk, amire vágyunk… Olykor tudatosan távolítjuk magunktól a szeretkezést és zárjuk le az aktust a kielégülés pillanatában… Máskor meg szeretkezünk, de a kielégülésig el se jutunk és még csak nem is törődünk vele, mert nem ez a lényeg.