
Vérmérséklet kérdése, ki mennyire bírja a távollétet, ki mennyire féltékeny a családra (akikkel ilyenkor ugye a szeretője nyaralni szokott), illetve ki mennyire mutatja ki a féltékenységét. Noha azt szokták mondani, hogy feleségre, férjre féltékenynek lenni snassz és kontraproduktív, attól még a jelenség létezik. Sőt, nem csak a házastársra lehet valaki féltékeny, hanem a gyerekekre, a szülőkre, a háziállatokra és még a munkára is…
Ráadásul bizonyos szeretői kapcsolatok alap dinamikája a féltékenykedés, a megsértődés, szakítás, visszakönyörgés, kibékülés, rövid boldog szakasz, majd az egész kör újrakezdése. Vannak szeretők, akik kifejezetten igénylik, hogy a partnerük féltékenykedjen és balhézzon, illetve mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy triggereljék a másikat. Bár lehet, hogy utóbbi nem tudatos, de ha valakiről nyilvánvaló, hogy féltékeny természetű, akkor exekről meg jelenlegi partnerekről beszélni nyilván nem lesz veszélytelen. Ha el akarjuk kerülni a balhét, akkor ezt hanyagoljuk… Igaz, olykor az öncenzúra rosszabb, mint a balhé.
Vannak másrészt olyan szeretői párok, akik zéró féltékenységet mutatnak, mert eleve nincs bennük monogám hajlam, illetve abban hisznek, hogy mindenkinek joga van a saját döntéseihez, azt meg végképp nonszensznek tartják, hogy valaki egy házastárs kapcsán legyen féltékeny. Még egy másik szeretőre vagy kalandra sem, nem hogy a férjre, feleségre, élettársra. Ebben a fajta kapcsolatban a féltékeny kirohanás olyan mély megdöbbenést keltene, hogy valószínűleg szakításig vinné a kapcsolatot.
A féltékenységi kiborulások motiválta kapcsolatok tökéletes ellenéteként pedig olyanok is léteznek, akik egyenesen biztatják a szeretőjüket, hogy keressen más partnert is, mert például pontosan tudják, hogy ők maguk nem tudják kielégíteni az igényeit. Ezzel persze érdemes óvatosan bánni, mert a túl gyakori biztatás inkább arról tanúskodhat, hogy az illető már igazából nem is akarja folytatni a viszonyt, csak addig nem mer szakítani, amíg a szeretője nem talál valaki mást. Vagy szakítani nem akar, de ő maga már elkezdett egy párhuzamos kapcsolatot, és akkor érezné kiegyenlítettnek a helyzetet, ha a szerető is találna valakit, így nem lenne olyan kínos, hogy neki már 3 partnere van, a másiknak meg csak egy.
Még ebben az esetben is simán felütheti a fejét a féltékenység: már nem azért, mert a szerető kizárólagosságra vágyik, hanem azért, mert a már így is szűk keretek még tovább szűkülnek a számára. Ha eddig keveset kapott a pasiból/ nőből, akinek nem az elsődleges partnere, akkor mostantól még kevesebbet kap majd. A féltékenység itt nem a kisajátításról szól, hanem arról az érzésről, hogy a meglévő javaktól is megfosztana a másik, és egy új kapcsolat mindig sokkal nagyobb kockázat, mint egy régi.
Azt mondják, a féltékenység mindig arról szól, aki érzi, nem arról, aki kiváltja… Valójában a saját bizonytalanságunk kivetülése. De hát hogy is ne lennénk bizonytalanok, ha éppen azt éljük át, hogy a kevésből még kevesebb lesz?
Sokszor tapasztalhatjuk egyébként, hogy a féltékenység visszafogása, tudatossá tétele és a türelem, amit a partner felé gyakorolunk, valójában csak arra jó, hogy elhiggye: bármit megtehet és nincs önbecsülésünk. Van, aki nem él vissza az ilyesmivel és értékeli a szabadságot, amivel megajándékozzuk… De sajnos ehhez minimum szerelmesnek kell lennie. A hagyományos játszmákon alapuló kapcsolatokban a türelem, a megértés, az osztozkodás felvállalása általában nem működik pozitívan.
Szóval, ha nem szeretjük a drámát és a féltékenységi jeleneteket, ha nyugis viszonyt folytatnánk, akkor valahol középen kell keresnünk a megoldást: olyan partnerrel, aki nem azért akar szeretőt, hogy legyen kivel érzelmi hullámvasutaznia, de nem is azért, hogy minél több kalandot éljen át (főleg nélkülünk)… Persze nehéz ezt egy ismerkedés folyamán kipuhatolni, de ha régi sztorikat hallgatunk, akkor azokból kiderül, hogyan áll ez a féltékenységi mánia és annak tolerálása az adott embernél. Aki már egy levelezési fázisban hisztizik, azt nagyon hamar építsük le.
