Hát persze, ki megy bele úgy egy szeretői viszonyba, hogy annak rá nézve is vannak szabályai? Nem ez jár az emberek fejében, hanem az izgalom, az újdonság varázsa, a korlátlan lehetőségek, a szexuális energia megélése, hogy végre nem az unalmas mindennapokról szól csak az élet…
Az a híres-neves laza kapcsolat. Akkor írok, ha kedvem tartja, akkor randizunk, ha nekem jó, akkor szexelek, ha rám jön… Leginkább a férfiak gondolkodnak így, bár nyilván akadnak nők is, akik az egész szeretősdinek csak az élvezetes, rájuk nézve könnyű részét látják, kívánják. De a játékhoz legalább ketten kellenek, és sokszor van az úgy, hogy az elvileg laza, elvárások nélküli kapcsolatnak már a legelején kialakulnak elvárások, és kiderül, hogy nem is vesszük az egészet olyan lazán.
Mert az, hogy én akkor írok, ha kedvem van, akkor randizom, ha nekem jó, akkor legyen szex, ha nekem alkalmas, a túloldalról úgy néz ki, hogy ő akkor ír, ha kedve van, ő akkor randizik velem, ha neki jó, és akkor lesz szex, ha neki alkalmas, és ezek a vágyak és lehetőségek talán csak ritkán esnek egybe. Vagyis nagyon hamar kialakulhat az a helyzet, hogy az egyik fél sokkal többet vár, mint amit a másik nyújtani tud, elkezdődik a számonkérés, sértődés, vagy pedig nagyon gyorsan véget ér az egész, mert kiderül, hogy nem elég vagy nem elég kielégítő, amit kapunk.
Vannak, akik teljesen alkalmasak a laza kapcsolatra, vannak, akik erre kifejezetten trenírozzák magukat, szigorú szabályokat állítanak fel: csak ilyen gyakorisággal, csak ennyiszer összesen, csak külföldön, csak így, csak úgy… Hát, ha el lazaság, akkor jó étvágyat hozzá.
Vannak, akik meg csak szeretnének laza kapcsolatot, de nem megy nekik, mert ha például sokat beszélgetnek valakivel, sőt, még a szex is sokkal jobb, mint amihez hozzászoktak, akkor érzelmileg is kötődni kezdenek… Azt hiszik, ez szerelem, bár legtöbbször csak fellángolás, de olyan, mint a drog: rövid időn belül függővé tudunk válni és akkor már jön is a dráma… (Vagy a szorongás, amit nem kommunikálunk, mert attól tartunk, hogy elijesztjük a másikat.)
Mert inkább mégis legyen gyakrabban, inkább mégse utazz el még pár napra sem, mert hogy képzeled, hogy itt hagysz, miért nem írtál este, miért nem köszöntél be reggel, hová tűntél el három órára napközben, mikor már két hete percre lebontva tudom az időbeosztásodat, biztos valaki mással vagy, biztos megcsalsz (pedig mi ketten csaljuk meg együtt a házastársainkat, de az nem ugyanaz, ha a szeretőm csal meg, az rosszabb… nem viccelek, tényleg van ilyen)…
A lazaságból üldözés lesz és kétségbeesés, a neten való nyomozás, súlyosabb esetben a munkahely körüli ólálkodás, bizalmatlanság, kétségbeesés, számonkérés… Könyörgés, esküdözés, kibékülés…
Ez persze nem mindenkire jellemző, de bőven akadnak rá példák. Férfiak és nők között egyaránt. És valljuk be, nem arra szocializálódtunk, hogy hosszabb távon laza kapcsolatban álljunk valakivel és ne érezzünk iránta semmit, ne aggódjunk, ha eltűnik, ne érezzük rosszul magunkat, ha nem mond igazat, bár sokszor éppen azért, mert tudja, hogy nem tudjuk elviselni az igazat…
Talán érdemes őszintébbnek lenni önmagunkkal és elismerni, hogy nem laza kapcsolatot szeretnénk, vagy elméletben ugyan szeretnénk, de a gyakorlat nem szokott menni… És úgy nekiindulni, hogy ennek az önismeretnek a birtokában vagyunk.
Laza viszonyra az alkalmas például, akinek nincsenek komoly hiányosságai az alapkapcsolatában, érzelmileg rendben van, nem pörög rá egy külső kalandra… Bár láttam én már karón varjút, veterán nőcsábászt totál szerelmesnek lenni… Nincsenek garanciák, soha, de tényleg soha nem lehetünk biztosak abban, hogy egy induló kalandból mi lesz a végén.
És meg is lehet tanulni, hogyan tarthatjuk magunkat távol az érzelmi bevonódástól, ha az igazából inkább csak szenvedést okoz… Csak a teljes távolságtartás magát a megélést is erősen korlátozza, igazi érzelmek nélkül szexelni eléggé mechanikus egy idő után. Éppen azoknak nem szokott menni, akik azért keresik ezt az élményt, mert otthon nincs benne részük. Mondjuk az is távol tud maradni érzelmileg, aki már szerelmes valakibe, csak az elérhetetlen a számára… Bár ezt nyilván nem produkálja senki szándékosan.
Az élet sokkal könnyebb lenne, ha nem kötődnénk, amikor nem akarunk, és nem szenvednénk valaki hiányától, akivel csak kevés időt tölthetünk… De az emberi természet nem így működik, így jobb, ha számítunk a kiszámíthatalanságra.