A múltkori öt, hűtlenséget érintő, Helen Fisher antropológustól származó megállapítás után (amelyből igazán csak négy vonatkozott konkrétan a hűtlenségre, lásd előző poszt), nézzük most a folytatást, vagyis a 6. pontot.
6. Millió pszichológiai, kulturális és gazdasági változó határozza meg, hogy a hűtlenség milyen gyakori és milyen formát ölt
De egy dolog biztos: hogy globális jelenség és elterjedtebb, mint az internet, noha szinte minden társadalom elítéli, és számos helyen súlyos büntetéssel is jár. Őszintén szólva olyan mainstream véleményt sehol nem olvastam még, hogy a hűtlenség teljesen rendben van, és hajrá, csináljuk: ha még emlékeztek, az extrém liberális svédek is ki voltak akadva a viszony.hu-ra emlékeztető társkereső hirdetésein. Érdekes módon a hűtlenség ettől még él és virágzik, akármilyen társadalomról is legyen szó, és még a legszigorúbb szankciók se állítják meg, noha nyilván ezerszer meggondolja az, akinek az élete függ tőle, mint az, aki sokkal kevesebbet kockáztat. És itt persze nagyrészt a nőkre gondolok, mert a hagyományos kultúrákban őket szokták felelősségre vonni még akkor is, mikor nemi erőszak áldozatai (vagy önvédelemből gyilkolnak, ahogy a napokban kivégzett iráni lány tragikus történetéből kiderül), nem hogy olyan, házasságon kívüli szexen kapják őket rajta, amelybe még bele is egyeztek.
7. Ugyancsak általános jelenségnek mondható, hogy szívesen csábítunk el olyanokat, akik párkapcsolatban élnek
Egy nemrégiben publikált amerikai felmérés szerint a szingli férfiak 60, a nők 53%-a próbált már elcsábítani olyasvalakit, aki párkapcsolatban élt, mégpedig azzal a céllal, hogy az illető vessen véget az addigi kapcsolatának, és kezdjen újat vele. Ez a gyakorlat további 30 kultúrában is jelen van.
Az ilyesmi például szerintem gonoszabb dolog, mint szeretőként élvezkedni más házastársával, mert például nem érinti mások egzisztenciális helyzetét, de ez persze szigorúan magánvélemény.
8. A hűtlenség nem jelenti feltétlenül azt, hogy az eredeti kapcsolat boldogtalan lenne.
Tévhit, hogy csak az lesz hűtlenné, aki boldogtalan az eredeti kapcsolatában: a Helen Fisher által idézett tanulmány szerint a hűtlen férfiak 56, a nők 34%-a állította, hogy a házassága boldog vagy nagyon boldog. Ez azt a gondolatot erősíti a szerzőben, hogy a hűtlenség genetikailag is meghatározott lehet. Bennem meg azt, hogy vannak magukat kevésbé korlátozó emberek, akiknek esetleg a libidója vagy a kalandvágya nagyobb az átlagnál… Meg, hogy akkor is érezheti magát valaki alapvetően boldognak egy házasságban, ha a szex nincs rendben - de kívülről tudja pótolni ezt a hiányt. De meg is érkeztünk a biológiához.
9. Tanulmányok alapján úgy tűnik, hogy létezik hűtlen gén.
Na jó, legalábbis olyan gén, amely korrelál a hűtlenséggel. De csak férfiak esetében! Úgyhogy, lányok, sorry, nekünk még ez a kibúvónk sincs – hát nem jellemző? (Ennek amúgy ellentmond, amit korábban a Női agy című könyv alapján írtam ebben a posztban.)
2008-ban egy Hasse Walum nevezetű svéd tudós végzett kollégáival olyan kutatást, amely különböző géneknek a párkapcsolat minőségére, a kötődés jellegére gyakorolt hatását vizsgálta: 552 pár vett részt ebben a projektben, mindegyik vagy házasságban élt, vagy együtt élt a partnerével, legalább 5 éve.
Azok a férfiak, akik a 334-es vazopresszin allélt hordozták, kapcsolatukban kevésbé kötődtek, míg aki két ilyen allélt hordozott, az kétszer akkora valószínűséggel esett át az elmúlt évben valamilyen házassági krízisen.
Nota bene: a tanulmány nem a hűtlenséget vizsgálta… Ami azért felvet kérdéseket: hiszen épp a 8. pontban állapítottuk meg, hogy a hűtlen férfiak több, mint 50%-a amúgy elégedett a párkapcsolatával… Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy az hajlik inkább hűtlenségre, akinek több a házassági problémája.
Lásd még korábbi posztomat a férfi hűtlenség biológiájáról.
10. Számos tudós állt már elő az emberi hűtlenség jelenségének evolúciós magyarázatával
Helen Fisher elképzelése szerint a történelem előtti időkben a (fű)szoknyavadász férfiak aránytalanul nagy mértékben voltak képesek szaporodni, és ezzel szép kis örökséget hagytak ránk: a mai férfiak ennek köszönhetően csábulnak el olyan könnyen.
A hűtlen ősanyák meg gazdasági erőforrásokhoz jutottak hivatalos partnerkapcsolatokon kívüli kalandozásaik révén, miközben további férfipartnerek is rendelkezésükre álltak a gyerekek nevelése és eltartása tekintetében, ha nem a monogámia bajnokának nevezhető hímjük továbbállt vagy meghalt. A nem elkötelezett kapcsolatból született gyerekek a genetikai változatosságot is biztosították, főleg, ha egyébként endogámia volt jellemző a csoportban, tehát egymás között házasodtak, ami tudvalevőleg több generáción keresztül nagyon nem tesz jót a génállománynak.
A hűtlenség tehát kifizetődő volt, legalábbis nem volt annyira rossz bolt, hogy kikopott volna az emberi viselkedésből örökre. És már nem is fog, ahogy így elnézem... Jobb, ha hozzászokunk.
A poszt alapját képező tanulmány (Tsapelas, I, HE Fisher, and A Aron (2010) “Infidelity: when, where, why.” IN WR Cupach and BH Spitzberg, The Dark Side of Close Relationships II, New York: Routledge) teljes irodalomjegyzékkel elérhető a neten, és még számos más, adatokkal teli forrás is olvasható a szerző tollából. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy a téma kimeríthetetlen.