Nemrég egy eléggé sztereotip levelet közölt a Guardian: ilyet írna vagy írt egy olyan asszony, akihez hűtlen lett a férje (ha már sztereotípia, legyen kövér: rájátszik a mítoszra, mely szerint a férfiak gyakrabban csalnak, pedig, mint tudjuk, ez egyáltalán nem biztos, de a mítoszok természete már csak olyan, hogy makacsul ragaszkodunk hozzájuk). Vannak benne olyan fordulatok, amelyek eléggé szappanoperába illőek, de vajon honnan tanulnának az emberek manapság levelet írni, mint ilyen forrásból? Előkerül itt minden szokásos fordulat, többek között a lebukás utáni folyamatos hazudozás és csúsztatás kérdése is.
A levélíró súlyosbító körülménynek tartja, hogy a férj először csak azt mondta: futó kalandról volt szó, aztán azt, hogy másfél éve tart, később, hogy megvan annak már 2 éve is... Itt megállt, de el tudom képzelni, hogy a teljes igazság ettől még nagyon messze van. Mondjuk, hogy nem ez volt az első szerető, hanem a 10. (hasraütésre), sőt, tán nem is ő az egyetlen, és a szvinger klubos látogatásokról ne is beszéljünk. (Más kérdés, hogy ha ez egy valódi sztori, a pasi nagyon rossz módszert választott a vallomás adagolására, de annyi kötelező panel van a szövegben, hogy szerintem nem valódi a sztori.)
Persze nem minden hűtlennél látható csak a jéghegy csúcsa, van, akinél az az egy szerető, az az egy félrelépés az egész jéghegy, de sok olyan is létezik, akinél még 10% se látszik ki lebukáskor, ritkább esetekben pedig ez az érték az 1%-ot se éri el. És, ha adhatok tanácsot azoknak, akik a „csak megcsaltak”, de nem párhuzamosan hűtlenkedők táborába tartoznak: ne akarjanak túl sokat tudni.
Egyrészt, mert a tárgyi tudás a motivációk, lelki történések ismerete nélkül nem sokat ér, csak arra jó, hogy magunk alatt vágjuk a fát, még mélyebbre süllyedjünk a mocsárban, vagy a depresszió, vagy a harag irányába. Ha azt tudjuk, hogy kivel és hányszor, mióta és mikor, hol és milyen körülmények között, akkor nem tudunk semmit. Ezek a puszta adatok nem fognak magyarázatot adni arra, ami minden nyomozás esetében a lehető legfontosabb kérdés: MIÉRT?
Ha a miértet akarjuk tudni, akkor induljunk el ebbe az irányba, de ebben az esetben fel kell készülnünk az alapos önvizsgálatra is, mert a miértben benne lehetünk mi is. Empátia nélkül, vagyis anélkül, hogy készek lennénk beleélni magunkat a másik helyzetébe, nem fogjuk megérteni a motivációit. Ha meg sem akarjuk érteni, miért tette mindazt, amit tett, akkor viszont ne fárasszuk magunkat felesleges kérdésekkel, mennyiségekkel, adatgyűjtéssel.
Sejtem, persze, hogy ez falra hányt borsó, és értem, mi készteti az embereket tisztázásra: azt hiszik, attól jobb lesz, ha már mindent tudnak, mert legalább nem érzik magukat hülyének. De. Átvertnek fogják érezni magukat, minél többet tudnak, annál inkább. Ha a motivációk és a hűtlen fél érzelmei azonban indifferensek számukra (mert ők „úgyis tudják”, hogy a másik csak szemétségből lépett félre), akkor nagyszerű módot találtak arra, hogy újabb nagy átverés áldozatai legyenek: a saját indulataik csalják majd meg őket, a saját csalódottságuk és haragjuk lesz a legnagyobb csapda.
A hűtlenek nagy része nem törekszik a teljes tisztázásra: ez elég nyilvánvaló és érthető. Miért is tenné? Kiszámíthatatlan, hogyan reagál a partnere, szó sincs tárgyilagos mérlegelésről, elszabadult indulatokról sokkal inkább. Nem csak saját magáért felelős ilyenkor a hűtlen, hanem az(ok)ért is, akivel/akikkel dolga volt: a lebukás szinte sosem csak egy embert érint, és az agresszió irányulhat a külső fél ellen is. De nem csak emiatt hárít persze a hűtlen: sokszor ő maga sem tartja kósernek mindazt, ami tett, és pontosan tudja, hogy mennyire fájdalmas lenne a teljes igazság. A TELJES igazságot szerintem senki nem mondja el. (Ha a történéseket nagy vonalakban elárulja is, az érzelmi rész kifejtése elmarad, hacsak nem valóban jelentéktelen esetről van szó.) Ha nyomozás során lepleződik le a hűtlen, akkor sem fogja senki megtudni a teljes történetet: ha egy levelezés vagy napló kerül elő, akkor sem lesz világos minden. Főleg, mert ilyen esetekben a lebuktatott fél is átvertnek érzi magát, és hajlamossá válik arra, hogy semmit ne mondjon.
De az is visszatartja az embert az őszinteségtől, ha tisztában van vele, hogy minden egyes részletet a fejére fognak olvasni később, minden egyes veszekedés alkalmával. Esetleg a részletek az ő mások előtti befeketítésére, megalázására, a gyermekei elvesztésére használható fegyverekké válhatnak. Ne legyenek nagy illúzióink: az erkölcs nevében őszinteséget követelők nem fognak visszariadni attól, hogy ugyancsak az erkölcs nevében erkölcstelenül visszaéljenek az információkkal, amelyekhez hozzájutottak. (Mert a másik erkölcstelensége szerintük őket is felhatalmazza arra, hogy semmibe vegyék a morált, de ebben az esetben mégis, miért várják, hogy az eleve erkölcstelennek nyilvánított partner önként sebezhetővé tegye magát?)
Azt hiszem, szinte az egyetlen mód arra, hogy valóban megértsük, hogyan következik az egyik lépés a másik után, az, ha magunk is hűtlenné válunk, azaz, ha mi magunk is megmártózunk ebben az élményvilágban. (Bár biztos léteznek nagyon empatikus lények is, akik anélkül is át tudják érezni, hogy konkrétan belemennének, azért ezek nagyon ritkák lehetnek, ráadásul pont ők nem fognak a nyomozás részleteiben elveszni.) Persze ehhez le kell vetkőznünk előítéleteinket, és el kell fogadnunk, hogy nem feltétlen vagyunk jobbak, mint a partnerünk. Pedig a megcsaltak az esetek nagy százalékában erkölcsi magaslatokban érzik magukat attól, hogy ők nem lettek hűtlenek – minden más aspektust figyelmen kívül hagyva. (Lehetnek erkölcsileg valóban a magaslaton, vagy éppenséggel nem, egyedül a hűséghez való viszonyuk ezt nem határozhatja meg.)
Ha a nyomozás oda vezet, hogy mi magunk is hűtlenekké válunk, mert másképp sose fogjuk megérteni, mi hogyan működik egy ilyen történetben, egyre többet fogunk tudni önmagunkról és az őszinteség viszonylagos értékéről.
Találkozhatunk olyanokkal, akikben olyan szerepben láthatjuk viszont csalfa partnerünket, amilyenben sose láthatnánk őt magát, mert ha velünk van interakcióban, nem játszhat más szerepet, mint a (házas)társunkét… Ez lehet taszító vagy vonzó is. És előfordulhat, hogy érzelmileg megtépve kerülünk ki egy-egy próbálkozásból, majd hűtlen partnerünk vállán sírjuk ki a bánatunkat. Aztán rájövünk, hogy mennyire nem egyszerű például hallgatni, ha épp beletapostak a földbe, vagy túllépni egy rosszul sikerült kalandon úgy, hogy senki ne vegye észre rajtunk… Mert a titkolózás imperatívusza ránk is érvényes lesz – ha nem a partnerünkkel szemben, a környezetünkkel szemben szinte biztosan.
Ha meg akarjuk érteni a hűtlent, bele kell éreznünk a helyzetébe – ha pedig nem akarjuk megérteni, minek nyomozunk utána? Szinte biztos, hogy magunknak ártunk vele a legtöbbet.