Vannak, akik tényleg el se bírják képzelni a társukról, az bármilyen értelemben is félrelépne – mert ők maguk nem vágynak másra, jól elvannak a kapcsolatukban, elégedettek. Van ebben egyfajta gyermeki bizalom, amelyet akár meg is mosolyoghatnánk, ha ismerjük azt az illetőt, akiben a másik ennyire megbízik, és tudjuk, hogy a hűségesnek semmi oka a jóhiszeműségre - de persze sokszor persze az előfordul, hogy a bizalom jogos. (Vagy évekig jogos, aztán már nem.)
De mit szóljunk akkor, ha olyan emberben találunk teljes bizalmat a partnerével kapcsolatban, aki saját maga a lehető legváltozatosabb módokon hűtlenkedett már füvekkel és fákkal, de úgy véli, hogy őt senkinek eszébe se juthat megcsalni? (Mert annyira nagyszerű, vagy mert a partner egy szent?)
No, de vegyük a paradicsomi lelkiállapotú lényt, aki szinte vallásosan hisz a társa hűségében, főleg azért, mert az őrá olyan nagyon féltékeny. Hát hogy érdeklődne az más iránt, ha ennyire fontos neki a kizárólagosság? Állandó ellenőrzés, telefonok, gyanúsítgatás, hogy néztél erre vagy arra, elmentél ebédelni a kollégáddal, biztos a barátnőddel találkoztál? És így tovább.
Mivel el se tudja képzelni, hogy a társa valaha is olyasmire vetemedne, amitől annyira retteg, eszébe sem jut, hogy hasonlóképp ellenőrizgessen és számon kérjen, az őszinteség szobraként mindenről apróra beszámol, megértő, igyekszik türelemmel viselni a gondolatrendőrséget.
Aztán egyszer csak robban a bomba: a féltékenykedőnek évek óta szeretője van. Éppen azért volt ennyire mániákus, mert pontosan ismerte az érzést, amely egy harmadik, ismeretlen lény után húzza, és minél inkább átadta magát a nyugtalanító, de elképesztően élvezetes külső kapcsolatnak, annál inkább rettegett attól, hogy az állandó partnere is beleesik ebbe a „csapdába”. Magából indult ki, a saját vágyainak erősségéből. Mint ahogy a partnere is önmagából indult ki: saját elégedettségét és vágytalanságát vette természetesnek, alapnak.
Szinte mindannyiunkat vaksággal ver a sors, mikor saját személyiségjegyeinket, élményeinket vagy ideális elvárásainkat projektáljuk a másikra. És mivel ebben a hűtlenség-nem hűtlenség témában olyan kevesen mernek igazán őszinték lenni, illetve olyan sokan lepődnek meg még önmagukon is, mikor egy hirtelen impulzus hatására homlokegyenest szembefordulnak addigi értékrendjükkel, sokszor sötétben tapogatózunk a kapcsolatainkon belül.
Lehet, hogy mi magunk hűtlenkedünk, de a másikat olyan emelkedettnek tartjuk, hogy nem bírjuk róla elképzelni, míg a másik is ugyanígy van ezzel, miközben külső kapcsolatot folytat, bennünket képzel makulátlannak. És ezt a játékot játsszuk évekig.
Lehet, hogy nagy büszkén hirdetjük, hogy a mi házasságunk aztán 30 éve és tökéletes és nincs hozzá fogható, miközben az egész baráti körünk tudja, hogy a partnerünk félrejár, amikor csak teheti. Vagy nem tudja senki, de azért így van.
Lehet, hogy elmegyünk párterápiára, mikor kiderül az egyikünk félrelépése, és a másik nagy hangosan méltatlankodik a közös ülésen, majd mikor kettesben marad a terapeutával, bevallja, hogy hát igen, ő is félrelépett már, de az más. Mert persze, amit mi csinálunk, az mindig más, mint amit mások művelnek.
Lehet, hogy tudjuk egymásról, de nem akarunk róla beszélni, lehet, hogy azt hisszük, csak mi tudjuk a partnerünkről, ő nem tudja rólunk, és ha megtudná, egy világ omlana benne össze, pedig dehogy, csak ő is ugyanezt hiszi rólunk.
Mégis játsszuk tovább a tévedések vígjátékát, amely olykor csöppet sem vígjátékszerű, rengeteg szenvedést okoz, ha mégis kiderül valami, akkor sokkos állapotba kerülhetünk, még akkor is, ha ugyanolyan ludasak vagyunk: mert ez nem véd meg semmitől.
Lehet, hogy a szemléletünket kellene megváltoztatni. De persze ez a legnehezebb.