A történet nem mindennapi, de elvileg bármelyikünkkel megtörténhet, hogy egy családtagja súlyosan megsérül, majd nem hal meg, hanem kómába esik. Amennyiben ez a kóma hosszú ideig elhúzódik, nem csak hónapokig, hanem évekig tart, egyre kevesebb az esély a felépülésre. Ha az illető felébredne, akkor is iszonyú sokáig tartana a rehabilitáció és valószínűleg soha nem tudná ellátni magát.



Vagyis igen ritkán, de előállhat olyan eset, amelyben a családtag gyakorlatilag élőhalottként vegetál vagy egy kórházban, speciális klinikán, vagy odahaza. Gondozni kell, ami rengeteg energiába és pénzbe kerül, pedig valószínűleg mindenkinek jobb lenne, ha átsegítenék a halálba. De az aktív eutanázia a legtöbb országban tilos. És igen, léteznek csodák, olykor valóban magához tér az illető évek múlva is, de ennek nagyon kicsi az esélye.

Egy barátnőmnek van olyan ismerőse, aki három gyereket nevel, miközben a férje magatehetetlenül fekszik az egyik szobában, évek óta. Folyton bemennek hozzá, miközben megmosdatják, elmesélik neki, mi történt aznap, gyakorlatilag része az életüknek, de valójában szinte semmi esély arra, hogy valaha még magához térjen... Ők annyira vallásosak, hogy a feleségnek eszébe sem jut, hogy tovább is léphetne, de azért normális esetben az házastárs bizonyos idő után szeretne dűlőre jutni.

Ha a nő még elég fiatal, előtte az élet, akkor elég esélyes, hogy az önfeláldozó betegápoló szerepébe előbb-utóbb nagyon belefárad. Még akkor is, ha igazán szereti a férjét, élettársát, és korábban eszébe sem jutott másra gondolni. Hát még ha a kapcsolatuk nem is volt olyan felhőtlen... Nem tudom, melyik rosszabb: egy nagyon szeretett ember miatt megrekedni, vagy olyanra áldozni éveket, akiért nem is voltunk oda.

Ha a férfinak még élnek a szülei, testvérei, esetleg korábbi házasságból vannak gyerekei, akkor lehet, hogy iszonyú nyomást gyakorolnak a nőre annak érdekében, hogy ne akarjon továbblépni. Bizonyos esetekben azzal is érvelhetnek, hogy a beteg törődést igényel, akkor jobbak az esélyei, így a házastársnak nincs joga cserben hagyni. De ha már nincsenek szülők, sem más családtagok, akkor a nőre hárul az egész teher, és adott esetben nem is tehet mást, mint folytatja, illetve, ha van elég pénze, fizeti az ápolást.

Ugyanakkor neki is vannak igényei, élni szeretne, vágyik a szerelemre, az intimitásra, az örömre – vagyis elég valószínű, hogy előbb-utóbb lesz egy pasi az életében: magyarul, szeretőt fog tartani. Bármennyire is kómás, kvázi élőhalott a férje, attól még az új pasi szerető... Egy otthon ápolt beteg mellett elég furcsa érzés lehet szeretőzni, és ha még alkalmazott is van, aki jön-megy a házban, akkor még nehezebb megoldani, hogy senki ne vegye észre, mi történik.

Másrészről abszurd, hogy titkolni kelljen, ha az embernek partnere van, mikor az eredeti partnere semmiféle módon nem tud eleget tenni se házastársi, se egyéb kötelességeinek. Ha a nő elég diszkrét, talán meg tudja oldani a részleges továbblépést anélkül, hogy bárki észrevenné. Mi történik azonban akkor, ha teherbe esik a szeretőjétől? Nyilván dönthet úgy, hogy elveteti a gyereket (legalábbis idehaza ennek nincs akadálya), de ha egész életében anya akart lenni vagy vallásos, akkor ezt a döntést nem lesz olyan könnyű meghoznia. Sőt, akkor szinte biztos, hogy meg fogja tartani, főleg, ha már nem annyira fiatal és úgy érzi, hogy ez az utolsó esélye.

Az ugye itt nyilvánvaló lesz mindenki számára, hogy nem a férjétől van a gyerek (bár most már egy halottól is teherbe lehet esni, ha előtte lefagyasztották az ondóját, de idehaza ez még nem igazán életszerű). Mindenesetre valószínűleg akkor se hinnék el a nőnek, hogy így esett teherbe, ha valóban ez történt volna. Vagyis szinte biztos, hogy a család és a barátok nagyon nem fogják díjazni a dolgot.

Még akkor is árulásnak érezhetik, ha ésszel felérik, hogy nem várhatják el valakitől, hogy örökre felfüggessze az életét, mert a társa kómába esett. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem vált el a betegtől – azt sikerült kiderítenem, hogy pl. Németországban el lehet válni ilyen esetben, ezért gondolom, itthon is, de biztos nem egyszerű, se érzelmileg, se anyagilag.

Mi történik ilyenkor a vagyonnal, ki lesz a magatehetetlen férj gyámja? (Ahogy utána olvastam, van, aki még magát a kérdést is erkölcstelennek tartja, miszerint el lehet-e válni egy kómás betegtől...)

De visszatérve a példánkra, ha nyilvánvaló is, hogy a férj nem lehet az apa, ha a biológiai apa nem nyilatkozik, akkor hivatalosan őt jegyzik be? (Alapértelmezettként a férj számít apának.) Milyen szerep jut a szeretőnek? Ez persze attól függ, hogy ő maga független-e, illetve szívesen lenne nyíltan is társa a nőnek, vagy pont jól érezte magát a szeretői státuszban. Nagyon valószínű, hogy a legtöbb szerető egyáltalán nem ugrálna örömében, ha a kedvese ezzel a hírrel állna elé.

Tovább bonyolíthatja a dolgot, ha a kvázi özvegyet a férj egy barátja ejtette teherbe, aki úgyis kéznél volt és egész idő alatt támaszt nyújtott a nőnek, miközben szép lassan közel kerültek egymáshoz... Ez a külvilág szemében még nagyobb árulásként jelenne meg, még akkor is, ha azok, akik elítélik, korábban semmilyen segítséget nem nyújtottak. (Sőt, ilyenkor még inkább, mert mások elítélésével megnyugtatják a lelkiismeretüket: azok úgyis olyan romlottak, hogy nem érdemelnek segítséget.)

Ha már erkölcsi kérdéseket szeretünk feszegetni, ez egy olyan példa, amelyről nagyon nehéz lenne megállapítani, hogy morálisan mi a helyes, illetve mi várható el emberileg valakitől, mert anno tett egy esküt, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben a házastársa mellett marad. Tudom, egyesek szerint az ilyen fogadalmat semmi nem írhatja felül, én meg másképp gondolom.

A példát persze fordított esetben is elképzelhetjük, de ha egy nő kerül kómába, akkor sokkal kisebb az esélye, hogy a férje gondozza (a családtagok gondozásának oroszlánrészét ma is a nők végzik), és neki valószínűleg nem rónák fel, ha másutt keresne kielégülést. Ha valakit esetleg teherbe ejtene, azt sem kellene feltétlenül vállalnia, tehát mindenféle megvetést és botrányt megúszhatna. Elvileg.