Biztos sokan ismerik azt az érzést, amely látszólag hirtelen, átmenet nélkül tör ránk: a partnerünk valamilyen szokása, amit korábban észre se vettünk vagy nem tartottunk zavarónak, hirtelen borzasztóan irritálni kezd, és elviselhetetlennek érezzük. Lehet ez bármilyen kicsiség, és biztos nem csak nők élik meg, de náluk gyakoribb.
Ahogy kifújja az orrát, ahogy piszkálja a körmét, ahogy szürcsöli a levest, és még sorolhatnánk. Angolul még neve is van ennek a furcsaságnak: "Sudden Repulsion Sydrome"-nak hívják. Lehet, hogy a kapcsolat elején nem is vettük észre, mert nem éltünk együtt, vagy csak a szerelem tett elvakulttá. Az is lehet, hogy évekig nincs semmi bajunk, és egyszer csak alattomosan bekúszik ez az undor.
Nem arról van szó, hogy a partner megváltozott, hogy vonzóból visszataszító lett, mert valamit rosszul csinált, elhanyagolta magát, nem mosakszik, stb... A partner nem változott, csak mi látjuk másnak. Elképzelhető, hogy az érzelmi eltávolodás, a csalódások kumulálódnak ebben a testi reakcióban: ha már nem tudjuk szeretni, a testünk is elidegenedik. De lehet, hogy emberileg még elfogadjuk, csak bizonyos szokásaitól megyünk a falnak.
Hormonális változások is lehetnek a háttérben, nem világos, mi okozhat ilyen alapvető fordulatot. Vannak, akik szerint az vezet ehhez a testi reakcióhoz, hogy túl (?) magasak az elvárásaink és azzal szembesülünk, hogy a partnerünk ezeknek nem felel meg, és soha nem is fog megfelelni. Vagy a testünk így jelzi, hogy nem vagyunk kompatibilisek - de ha már több gyerekünk is született, akkor mi értelme ezt jelezni? (Főleg, ha a gyerekeknek semmi bajuk, vagyis ilyen szempontból kompatibilisek voltunk?)
A jelenséggel szemben egyébként eléggé tehetetlenek vagyunk. Egyrészt hogy lehetne megfogalmazni, hogy idegesít, ahogy az orrát fújja, vagy éppen az, hogy szívja, mennyire irritál, hogy férfi létére örökké hosszúak a körmei vagy hogy nem vágja le végre a haját, és úgy néz ki, mint egy ősember? (Amit korábban esetleg vonzónak láttunk?)
Vannak dolgok, amelyeken esetleg lehetne változtatni, de ha 10 évig nem szóltunk, hogy zavar, akkor hogy veszi ki magát, hogy most szólunk? Ráadásul amikor már ezek a kicsiségek ennyire irritálóak, valószínűleg az se segít sokat, ha egy-két dologért szólunk, és a halálos sértődésen túl az illető még változtatni is hajlandó. Addigra az egész lényét elutasítja a testünk, bármit is teszünk vagy nem teszünk.
Ha ez a hirtelen undor olyankor lep meg minket, amikor még nem házasodtunk össze és nincs ezer szállal összekötve az életünk, az egyetlen logikus lépés az, ha szakítunk, és ezt minél hamarabb tesszük meg. Lehet, hogy teljesen értetlen lesz a partner, mert ő még továbbra is úgy gondolja, hogy jók vagyunk együtt, és neki semmi baja velünk (kíván és a többi), de ezt az undort megszüntetni, semmissé tenni gyakorlatilag lehetetlen. A közönyt, a haragot még meg lehet változtatni, de mikor valaki iránt undort érzünk, az gyógyíthatatlan.
A szindróma akkor drámai, ha már nyakig vagyunk egy házasságban, gyerekek is születtek, és egyszer csak ránk tör, hogy nem bírjuk elviselni a másikat. A szex merő kínszenvedéssé válik, mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkerüljük, ugyanakkor másokat elkezdünk nagyon kívánni. Van, aki nem mer lépni és egyszerűen leépíti magában a szexualitást: valahogy a partnere tudomására hozza, hogy nincs már kedve a testiséghez és a gyerekeihez menekül... Ilyenkor már egyáltalán nem érdekes, hogy az, akitől iszonyodunk, megcsal-e vagy sem, sőt, örülünk, ha így tesz, mert ezáltal megmenekülünk attól a borzalomtól, hogy el kelljen őt viselnünk az ágyban.
Mások nem bírják a szexmentes életet és félrelépésekkel, szeretőkkel oldják meg a dolgot, de még mindig ott van az otthoni összebújás iránti igény a másik félben: oké, azt még megérti, hogy szexelni nincs kedvünk, de ne is érjen hozzánk? Márpedig a szindrómában szenvedő attól is irtózik, hogy a partnere hozzáérjen. Egy idő után már a szemkontaktus is nehéz, egy légtérben tartózkodni kínzás.
Talán sok esetben ez áll az ún. elhidegülés hátterében: nem csak arról van szó, hogy az egyik fél nem kívánja a másikat, hanem arról, hogy egyenesen irtózik tőle. De erről beszélni borzasztó kínos, az, akiben az undor kialakult, esetleg magát okolja a történtekért és szégyell beszélni róla, illetve sajnálja a másikat, de semmit nem tud tenni annak érdekében, hogy a helyzet megváltozzon.
El lehet így éldegélni, ha mindketten találnak külső megoldást, de attól még mindkét felet rombolja ez az állapot. Az egyik nem érti, mi van, a másik nem mer róla beszélni.
Az egyetlen megoldás a szakítás/válás, a normalitást csak az hozhatja vissza. Szerencsés esetben azt is kívánja még valaki, aki iránt a partnere már csak undort érzett.
Ahogy kifújja az orrát, ahogy piszkálja a körmét, ahogy szürcsöli a levest, és még sorolhatnánk. Angolul még neve is van ennek a furcsaságnak: "Sudden Repulsion Sydrome"-nak hívják. Lehet, hogy a kapcsolat elején nem is vettük észre, mert nem éltünk együtt, vagy csak a szerelem tett elvakulttá. Az is lehet, hogy évekig nincs semmi bajunk, és egyszer csak alattomosan bekúszik ez az undor.
Nem arról van szó, hogy a partner megváltozott, hogy vonzóból visszataszító lett, mert valamit rosszul csinált, elhanyagolta magát, nem mosakszik, stb... A partner nem változott, csak mi látjuk másnak. Elképzelhető, hogy az érzelmi eltávolodás, a csalódások kumulálódnak ebben a testi reakcióban: ha már nem tudjuk szeretni, a testünk is elidegenedik. De lehet, hogy emberileg még elfogadjuk, csak bizonyos szokásaitól megyünk a falnak.
Hormonális változások is lehetnek a háttérben, nem világos, mi okozhat ilyen alapvető fordulatot. Vannak, akik szerint az vezet ehhez a testi reakcióhoz, hogy túl (?) magasak az elvárásaink és azzal szembesülünk, hogy a partnerünk ezeknek nem felel meg, és soha nem is fog megfelelni. Vagy a testünk így jelzi, hogy nem vagyunk kompatibilisek - de ha már több gyerekünk is született, akkor mi értelme ezt jelezni? (Főleg, ha a gyerekeknek semmi bajuk, vagyis ilyen szempontból kompatibilisek voltunk?)
A jelenséggel szemben egyébként eléggé tehetetlenek vagyunk. Egyrészt hogy lehetne megfogalmazni, hogy idegesít, ahogy az orrát fújja, vagy éppen az, hogy szívja, mennyire irritál, hogy férfi létére örökké hosszúak a körmei vagy hogy nem vágja le végre a haját, és úgy néz ki, mint egy ősember? (Amit korábban esetleg vonzónak láttunk?)
Vannak dolgok, amelyeken esetleg lehetne változtatni, de ha 10 évig nem szóltunk, hogy zavar, akkor hogy veszi ki magát, hogy most szólunk? Ráadásul amikor már ezek a kicsiségek ennyire irritálóak, valószínűleg az se segít sokat, ha egy-két dologért szólunk, és a halálos sértődésen túl az illető még változtatni is hajlandó. Addigra az egész lényét elutasítja a testünk, bármit is teszünk vagy nem teszünk.
Ha ez a hirtelen undor olyankor lep meg minket, amikor még nem házasodtunk össze és nincs ezer szállal összekötve az életünk, az egyetlen logikus lépés az, ha szakítunk, és ezt minél hamarabb tesszük meg. Lehet, hogy teljesen értetlen lesz a partner, mert ő még továbbra is úgy gondolja, hogy jók vagyunk együtt, és neki semmi baja velünk (kíván és a többi), de ezt az undort megszüntetni, semmissé tenni gyakorlatilag lehetetlen. A közönyt, a haragot még meg lehet változtatni, de mikor valaki iránt undort érzünk, az gyógyíthatatlan.
A szindróma akkor drámai, ha már nyakig vagyunk egy házasságban, gyerekek is születtek, és egyszer csak ránk tör, hogy nem bírjuk elviselni a másikat. A szex merő kínszenvedéssé válik, mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkerüljük, ugyanakkor másokat elkezdünk nagyon kívánni. Van, aki nem mer lépni és egyszerűen leépíti magában a szexualitást: valahogy a partnere tudomására hozza, hogy nincs már kedve a testiséghez és a gyerekeihez menekül... Ilyenkor már egyáltalán nem érdekes, hogy az, akitől iszonyodunk, megcsal-e vagy sem, sőt, örülünk, ha így tesz, mert ezáltal megmenekülünk attól a borzalomtól, hogy el kelljen őt viselnünk az ágyban.
Mások nem bírják a szexmentes életet és félrelépésekkel, szeretőkkel oldják meg a dolgot, de még mindig ott van az otthoni összebújás iránti igény a másik félben: oké, azt még megérti, hogy szexelni nincs kedvünk, de ne is érjen hozzánk? Márpedig a szindrómában szenvedő attól is irtózik, hogy a partnere hozzáérjen. Egy idő után már a szemkontaktus is nehéz, egy légtérben tartózkodni kínzás.
Talán sok esetben ez áll az ún. elhidegülés hátterében: nem csak arról van szó, hogy az egyik fél nem kívánja a másikat, hanem arról, hogy egyenesen irtózik tőle. De erről beszélni borzasztó kínos, az, akiben az undor kialakult, esetleg magát okolja a történtekért és szégyell beszélni róla, illetve sajnálja a másikat, de semmit nem tud tenni annak érdekében, hogy a helyzet megváltozzon.
El lehet így éldegélni, ha mindketten találnak külső megoldást, de attól még mindkét felet rombolja ez az állapot. Az egyik nem érti, mi van, a másik nem mer róla beszélni.
Az egyetlen megoldás a szakítás/válás, a normalitást csak az hozhatja vissza. Szerencsés esetben azt is kívánja még valaki, aki iránt a partnere már csak undort érzett.