Nem tartozom azok közé, akik szerint a hűség/hűtlenség kérdését le lehetne egyszerűsíteni arra, hogy vagy így döntesz, vagy úgy. Ha a hűség mellett döntesz, az örökre szól, és akkor bármi történik, nem fogod megszegni, ha pedig a hűtlenség mellett, akkor nem hozhatsz fel kifogásokat, mert a felelősséget neked kell vállalnod. Mindegy, milyen körülmények között találod magad, ha a hűség a döntés, akkor nincs semmi más.


A valóság természetesen sokkal bonyolultabb.

Dönthetünk például évtizedeken át a hűség mellett, értsd: a szexuális kizárólagosság mellett, amennyiben az emberek nagy része még mindig ezt tartja hűségnek, és elérkezhet a pillanat, amikor már nem emellett döntünk. Az érzelmi kizárólagosság mellett viszont szerintem nem lehet dönteni, az nem akaratlagos. Az sem akaratlagos, hogy megkívánunk-e valakit vagy egyszerűen csak úgy érezzük, hogy olyan lapos az érzelmi/ szexuális életünk, hogy begolyózunk, ha nem változtatunk rajta.

Maga a cselekvés mindig döntés kérdése, persze. Kivéve, ha nem vagyunk beszámítható állapotban, de a legtöbb ember még részegen is tudja, hogy most le akar-e feküdni valakivel vagy sem. Aki részegen megteszi, az józanul is megtenné, maximum bátorsága nem lenne hozzá. Abban ott van az indíttatás, csak a gátlásai addig kordában tartották a vágyait.

Tudom, mekkora divat kimagyarázni a dolgokat: nem is akartam, nem is jelentett semmit, csak egyszer történt, azonnal megbántam, stb. Nem hiszek ebben. Ha már megtörtént, akkor azt akartuk (kivéve, ha erőszakkal vettek rá), jelentett is valamit, és lehet ugyan, hogy megbántuk, de azonnal valószínűleg csak akkor, ha nagyon rossz élmény kerekedett belőle. Hiszen nem minden félrelépés kellemes. Nem minden próbálkozás után érezzük úgy, hogy megérte. De ez a nem hűtlen próbálkozásokra is ugyanúgy érvényes.

Nincs két egyforma ember és egyforma történet, és nem tudjuk megítélni, hogy valaki egy adott helyzetben miért dönt a félrelépés mellett. De nincs jogunk azt gondolni, hogy mi jobban tudnánk dönteni az ő helyzetében, mert nem vagyunk az ő helyzetében. Sokan abból kiindulva gondolnak valamit egy-egy, csak nagyon korlátozottan ismert esetről, hogy a saját kapcsolatukban ők mit tennének vagy mit nem tennének. Boldog, szexuális kielégítő, érzelmileg gazdag párkapcsolatból kígyót-békát kiabálni másokra, akik nem ilyenben élnek, meglehetősen visszás. Ahogy az is, ha valaki szerint egyszerűen el kell válni – mintha ez annyira egyszerű lenne, vagy arányban állna a problémával (nem működő szexuális élet, túl nagy libidókülönbség, az egyik fél betegsége, stb.)

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a hűséghez való viszonyunkat: egyeseknek ez nem létező fogalom, mások minden más fölébe helyezik, nem érdekes, hogy mennyire teszi tönkre az egyes ember életét, az a lényeg, hogy a kizárólagosság ne csorbuljon. Hiszen nem csak az szenved, aki monogám vagy legalábbis saját maga iránti kizárólagosság híveként rájön, hogy a partnerének más partnere is van, hanem az is, aki nem a monogámia híveként rájön, hogy neki nem lehet más partnere, ha őszinte akar maradni.

Egy ideális világban nem lenne hűtlenség, de nem azért, mert mindenki betartaná a szexuális, érzelmi, fantáziabeli kizárólagosságot, hanem azért, mert nem kellene szégyellni, hogy nem tartja be, nyíltan beszélhetne róla és semmi nem akadályozná a vágyai megélésében. Mint ahogy ő se akadályozná a saját partnereit.

Eltekintve azoktól, akiket épp a bujkálás és a titkolózás vonz a hűtlenségben (tapasztalataim szerint kevés ilyen ember van, de lehet, hogy tévedek), a legtöbb nem monogám szerintem szívesen felvállalná, mire vágyik. Vannak azonban olyanok, akik ugyan a saját vágyaikat felvállalnák, de a partnereikét már nem fogadnék szívesen: ez a kettős mérce szerintem az egyik legnagyobb probléma az egészben és sokkal inkább ezzel kellene kezdeni valamit, nem a kizárólagosságért kellene síkra szállni.