A kifejezést a tolerancia és poliamoria fogalmaiból rakta össze Dan Savage, akiről már egy korábbi posztomban is írtam. Ő az a podcaster, aki nyíltan beszél a Don’t ask, don’t tell (Ne szólj szám, nem fáj fejem) jellegű kapcsolatokról, vagyis azokról a párokról, akiknél nem téma a félrelépés, nem csinálnak belőle nagy ügyet: tudják vagy sejtik, hogy nem monogám a partnerük (sokszor ők sem azok), de erről nem beszélnek behatóbban, nem kérnek engedélyt, nem vétóznak, egyszerűen meghagyják a szürke zónában az egészet.
A mainstream ezeket az embereket sokszor méla undorral utasítja el, bár sokszor pusztán azért, mert az egyes személyek nem merik felvállalni, hogy ők is bocsátottak meg vagy tűrtek el hosszabb ideig már félrelépést, flörtöt, akár azt is, hogy a fix partnerük párhuzamos kapcsolatot folytatott.
Mióta a poliamoria illetve más úgynevezett etikus nem monogám formációk polgárjogot nyertek (főleg persze nyugaton, de városi környezetben azért már mifelénk is terjed az ige), a hűtlenek, nem etikusan monók már nem csak a kizárólagosság híveitől kapnak folyamatosan kritikát, hanem azoktól is, akik nem a kizárólagosságban hisznek, de a feltétlen őszinteség tanait hirdetik. Nyilván éppen azért, mert a monogámoktól megkapják a bélyeget, hogy csak félrekúrni akarnak, de engedéllyel, ezerrel küzdenek azért, hogy összekeverjék őket az igazi hűtlenekkel.
De persze ez a monogámokat valószínűleg nem hatja meg túlságosan, mert a felfogásuk szerint az nem normális, ha valaki több embert szeret és kíván. Az az állítás, hogy „nem normális”, persze semmivel nem támasztható alá, de a monogámiába vetett hit ugyanúgy nem racionális, mint bármely más hiedelem. Így meggyőzni se nagyon lehet őket.
A valóság és az elméletek nyilván sokszor különböznek: a valóságban az emberi kapcsolatok rendkívül sokfélék és nem tanokat vagy iskolákat követnek, hanem szabálytalanul, áradóan, meggyőződések dacára alakulnak, ahogy alakulnak. Dan Savage-nak abban igaza van, hogy rengeteg ember illetve pár él olyan kapcsolatban, amely nem monogám (legfeljebb papíron), de nem is bevallottan poli, hanem a valahol a kettő között található és ez nem valami rossz, elítélendő, tolerálhatatlan és romboló dolog.
Nem, aki békét kötött önmagával és többé-kevésbé nyíltan vagy bújtatottan a partnerével is azt illetően, hogy nem várnak el egymástól kizárólagosságot, az nem sajnálnivaló, nem bolond és nem elítélendő, hanem meglehetősen pragmatikus, a társát valószínűleg szerető és nem kisajátítani akaró ember, aki esetleg maga is szívesen kalandozik, illetve folytat párhuzamos kapcsolatot vagy kapcsolatokat.
Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen, nem minden kibeszélő kapcsolat nem lehet elég mély, őszinte, hiányzik belőle a valódi intimitás, mert egy bizonyos témát soha nem hoznak szóba, maga a titkolózás megmérgezi a pár viszonyát. Lehet, hogy van, aki ezt így éli meg, mások meg nem. Illetve ez a fajta kapcsolat is lehet sokféle: a teljes elhallgatás csak az egyik opció, van olyan is, hogy kb megbeszélik a kereteket, néha elárulnak egymásnak egy-egy részletet, ha komolyabb a külső kapcsolat, akkor bővebben is beszélnek róla…
Vagy minden alkalommal megkérdezik egymástól: most szeretnéd hallani a legújabb fejleményeket vagy inkább nem? És akkor abban a pillanatban el lehet dönteni, hogy éppen el tudják-e viselni a dolgot, vagy azt preferálják, hogy nem ismerik a részleteket.
Ez azért sokkal rugalmasabb rendszer, mint a teljes tiltás (még flörtölni se lehet, mert az már mikorhűtlenség) vagy a teljes átláthatóság (engedélyt kell kérni minden érintett féltől, ha új kapcsolatba, mi több, ismerkedésbe kezdenénk, esetleg még vétójog is van, meg google naptár megosztás, vagy kötelezően megismerendő metamorok): kényelmesebben lehet benne mozogni, nem kell mindent elemezni, csak, amit éppen szeretnénk, kevesebb a dráma.
Valahol a tolyamory és a poliamoria közé raknám a legkevesebb stresszel járó megoldást: nem csak arról van szó, hogy toleráljuk a másik egyéb kapcsolatait, hanem alkalomadtán beszélgetünk is róluk, vagy átmehetünk teljesen poli jellegű kapcsolódásba úgy, hogy össze is járunk, esetleg szvinger jellegűen. De egyik mellett sem kell letenni a voksunkat és alakíthatjuk az egyik kapcsolatunkat így, a másikat úgy.