Hogyan ismerkedünk és hogyan tartunk kapcsolatot később? Milyen dinamikák működnek egy levelezős kapcsolatban és milyenek egy olyanban, ahol az egyik fél hívogatja a másikat? Mit szóljunk ahhoz, ha valaki két találka között egyáltalán nem tartja a kapcsolatot? Kinek kell jobban a visszajelzés találkák után? És miért idomulnak olyan nehezen az emberek a számukra nem megszokott kapcsolattartási módozatokhoz? 



Mint introvertált embernek, nekem a levelezés a kedvencem az összes kapcsolattartási mód között a személyes találkozáson kívül. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért... Miért annyi pluszt a levelezés, amit se a cset, se a telefon nem képes nyújtani? És mi irritál a telefonban? Miközben pedig azt mondják, a telefon a legelevenebb, a személyes találkozáshoz legközelebbi kommunikációs mód (persze a videóbeszélgetés még közelebb áll.)

Talán azért is szeretem annyira a levelet, mert abban olyasmit is meg lehet fogalmazni, amit élő szóban nem. Ráadásul levelet akkor írok, amikor épp van rá időm és van hozzá kedvem. Nem olyan zaklatós műfaj, mint a cset meg a telefon. De leginkább a telefon. Abban, hogy valaki felhív, benne van a törekvés, hogy most tégy félre mindent és csak rám figyelj... Akár 20-30 percen keresztül. A telefon még azt is háttérbe szorítja, aki együtt van velem, akivel együtt szeretnék lenni. (Lásd még feleség hívásai randi közben.) Tehát a telefon igenis invazív műfaj. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig utálnám, csak azt a részét nem szeretem, hogy egyrészt erőszakos, másrészt nem hagy időt a reflektálásra. Nem tarthatsz közben szünetet. Már egy pár másodperc némaság is olyan eszméletlen kínos tud lenni, hogy elkezdesz beszélni valami teljesen ostoba dologról... Csak, hogy beszélj. Ha elfelejtettél valami fontosat, akkor várnod kell a következő alkalomig, főleg, ha egy szeretői kapcsolatban csak korlátosan szabad telefonálni. 

És itt van még valami, ami irritáló a telefonban: a hatalomgyakorlás. Ha én szingli vagyok és a szeretőm nős, akkor nekem nem szabad telefonálnom, csak várhatom, hogy ő hívjon. Ha kegyeskedik hívni, akkor el kell dobnom mindent, mert ki tudja, milyen bonyolultan tudta csak megoldani, hogy nyugiban beszélhessen velem. Vagy épp idegesen, mert bármikor lebukhat. És miért van még akkor is más hatása annak, ha egy nő telefonál, mint ha egy férfi? Láttunk már valaha férfit tűkön ülni a barátnője, a szeretője hívását várva? Ugye, hogy nem? Ez valamiért mindig a csajok sorsa. Vagyis a telefon igenis hatalmat ad a kezdeményező fél kezébe. És ez a fél leggyakrabban a férfi. (Miközben egy házasságon belül jellemzően a nő telefonálgat. Szintén hatalomgyakorlás...)

De térjünk vissza a levelezésre. Társkeresőn rengetegszer találkoztam azzal, hogy férfiak nem szeretnek levelezni. Szerencsére azért mindig találtam olyat is, aki szeretett. De sokan sajnálják rá az időt. Illetve még többen nem is tudnak fogalmazni. A levelezés azért annyira jó szűrő, mert nagyszerűen le lehet mérni rajta, ki milyen értelmes, humoros, kinek mennyi a fantáziája. És ki lesz képes később, egy esetleges valódi szeretői kapcsolatban fenntartani a napi kommunikációt. Mégpedig úgy, hogy érdekes dolgokat is írjon, ne csak valami banalitást. 

A két dolog között meg ott a cset. Jobban szeretem, mint a telefont, de kevésbé, mint a levelezést. Noha az ideális talán a kettő kombinációja. Csak ez ritkán sikerül bárkivel is. Amíg levelezünk, addig sokkal értelmesebb dolgokról esik szó, nem ritka, hogy mélyenszántó gondolatok is előkerülnek, remek felismerések, elemzések, amelyeket olvasni tiszta élvezet. Csetben erre nincs esély. Az sokkal hétköznapibb. Viszont általában folyamatosabb. Nincs eleje és vége. Nem is kell elköszönni. Olykor persze elköszönünk, de sokszor csak ráírunk a másikra, ha épp ráér, válaszol, de ha akkor nem tud, lehet, hogy órák múlva reagál. Elvileg ez nem gond, hacsak nem nyúlik a hallgatás túl hosszúra. 

A cset megadja az omniprezencia érzetét: hogy noha nem vagyunk együtt, mégis bármikor odaszólhatunk a másiknak. Nem kell erre külön készülni, befeszülni, belesűríteni a mondanivalónkat abba az időintervallumba vagy terjedelembe, amelyet a telefon vagy a levél szab... Lebeghetünk az űrben és szórhatjuk a szavakat ide-oda, párhuzamosan többeknek is. (Nem feltétlenül társkeresés céljából, keveredik itt a munka, a barátság, a család...) Egyszerűen úgy érezhetjük, hogy körbevesz bennünket egy csomó ember, aki karnyújtásnyira van... 

Persze, ezek az én gondolataim. Mások másképp érzik. Azt szeretik, ha hallhatják a potenciális partner hangját. Ha hallják a nevetését, a sóhajait. Mindez persze remek... Csak sokkal inkább azt az érzetet kelti a másikban (jellemzően a nőben), hogy ő fontos és már érzelmeket táplálnak irányában, mint a levelezés vagy a cset. Főleg, mert manapság már nem a telefonálás a jellemző, ez annyira kirívó, hogy amikor a hívások elmaradnak, mert az úriember mégsem akarja folytatni, az jó nagy űrt hagy maga után. 

Egyébként bármilyen is a kapcsolattartás: az annak kialakult formájában és gyakoriságában bekövetkező hirtelen változás azonnal jelzi, hogy valami nincs rendben. Egy nagyon intenzíven kommunikáló partner, aki randi után nem jelentkezik pár órán belül, kétségbeesésbe taszíthatja a másikat. És az addig könnyed, játékos kapcsolattartás egyszer csak rémesen kínossá válik. Kérdezzek rá, hogy mi van? Nem tűnik tolakodónak? (Mikor ő hányszor volt esetleg tolakodó...) Meddig várjak? Ez a csönd már azt jelenti, hogy szakított? Vagy csak elfoglalt? Esetleg balesetet szenvedett? 

Bizonyos idő elteltével, már tényleg megnyugtatóbb, ha jön az elbocsátó szép üzenet, mint a további bizonytalanság... A legrondább dolog szó nélkül eltűnni egy intenzív kapcsolattartásból. De ez már a ghosting témája... 

Persze vannak, akik leginkább sehogy nem tartják a kapcsolatot, csak akkor tűnnek fel, ha találkozni akarnak. Igen, jellemzően pasik. És nem szokták érteni, mi ezzel a probléma, hiszen ők csak szeretőznek, nem nősültek meg... Nyilván akadnak nők, akik ezt is elviselik, de nem kívánom senkinek.