Ha az ember lánya volt már úgymond Első számú nő, vagyis feleség, élettárs, vagy éppen most is az, akkor valószínűleg nem misztifikálja annyira ezt a státuszt, mint esetleg az, aki ilyen szerepben még nem volt, és szeretőként azt éli meg, hogy ő a Másik – vagy a Második számú.
Noha nem hiszek a rangsorolásban, mikor érzelmekről van szó, a formális, a társadalom előtt felvállalt státusz nyilván biztosít egy csomó előjogot, ami sokak számára az önmegvalósítás csimborasszója. Igaz, ezzel a státusszal rengeteg kellemetlen kötelesség is együtt jár, de ez főleg annak a számára, aki még csak vágyik arra, hogy őt „felvállalják”, nem annyira fontos.
Akinek az önképét alapvetően meghatározza, hogy ő a társadalom szemében tartozik-e valakihez, mint egyes számú partner, annak a kettes szám sose nem lesz kielégítő, és attól is szenvedni fog, ha titokban kell tartania a kapcsolatát. De az, aki számára ez nem meghatározó, nem fogja se megalázónak, se szomorúnak tartani a szerető státuszát, és nem fogja irigyelni a feleséget vagy élettársat.
Persze vannak olyanok, akik annak ellenére mániákusan egyes számúak akarnak lenni a szeretőjük életében is, hogy egyébként már egy meglévő kapcsolatban ezt a szerepet játsszák: ha nem is formálisan, hivatalosan, de legalább a férfi érzelmi életében vágynak első helyre. Ha a második hely annyira zavaró számukra, akkor hosszú távon úgysem bírják majd elviselni: vagy szakítanak a szeretőjükkel, vagy megpróbálnak egyes számúvá válni az életében, vagyis addig ügyeskednek, amíg válásra nem bírják, vagy amíg a férfi nem szakít velük, mert veszélyben érzi a status quo-t.
De honnan ez az első helyre törekvés? Miért gondoljuk azt, hogy jogunk van bárki életében betölteni az első helyet, illetve hogy létezik ilyen első hely, és ha egyszer megszereztük, vagy azt hisszük, hogy megszereztük, akkor az örökre jár is nekünk?
A gyermeki én megnyilvánulása ez, amely meg van győződve róla, hogy joga van az első helyet betölteni a szülei életében, és emiatt rivalizál a másik szülővel, meg a testvéreivel, ha vannak. Ha gyerekként nem kaptuk meg az érzést, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, még akkor is, ha ez nem pont így volt, akkor örök életünkben erre fogunk vágyni. Ha pedig túlságosan is hangsúlyozták, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, esetleg abban a tévhitben fogunk felnőni, hogy ez mindig és minden kapcsolatunkban így kell, hogy legyen.
Persze az se jó, ha valaki soha nem tapasztalja meg, hogy ő nagyon fontos, és meggyőződésévé válik, hogy soha nem lehet a legfontosabb senki számára, de az alap probléma szerintem az, ha kényszeresen rangsoroljuk az életünkben szereplő embereket, és azon agyalunk, hogy mi kinek a rangsorában hol állunk.
Ha a testvérünket mindig sokkal jobban szerették, mint minket, akkor persze nagyon sérülékenyek leszünk ebben a tekintetben, örök harcot vívhatunk a szüleink szeretetéért, még felnőttként is az irányíthatja a tetteinket, hogy végre bebizonyítsuk nekik: mi is érdemesek vagyunk a szeretetükre… Pedig nyilvánvaló, hogy soha nem vívhatjuk ki az elismerésüket.
Ha pedig tőlük nem kapjuk meg azt, amit egy gyereknek meg kellene kapnia a szüleitől, akkor a partnerünktől, partnereinktől fogjuk elvárni. És mivel iszonyatosan kiéhezettek leszünk az elismerésre, kicsi az esélye, hogy annyit kapjunk belőle, amennyire valóban szükségünk van a gyógyuláshoz.
Sok oka lehet annak, hogy valakit zavar az ún. Második hely, a Másik nő szerepe, de messze nem igaz, hogy ez mindenki számára probléma, és, hogy problémának kellene lennie. Egy magabiztos, ahogy a pszichológusok mondják, biztonságos kötődésre képes embert nem a státusza fog meghatározni, és nem fogja magát megalázottnak érezni attól, hogy a számára fontos ember életében nem ő a hivatalosan is egyes számú kapcsolat. (Mert attól, hogy hivatalosan ez nem így van, a valóságban még lehet így.)
Vajon kinek az érdekében áll az ilyen mérgező plakátok készítése, mint az alábbi?
Mivel sok szeretőnek van családja, az első (második) hely úgyis foglalt, és nem a férj/feleség ül ezeken a székeken, hanem a gyerek/gyerekek. Bár léteznek olyan, érzelmileg teljesen függő emberek, akik még a szeretőjük vagy épp új feleségük/férjük mástól született gyerekére is féltékenyek. Vagy éppen az anyjára – hiszen egy férfi életében az anya is betöltheti a képzeletbeli első helyet.
Mikor tehát második helyről beszélünk, akkor tulajdonképp szó sincs második helyről, csak a sokadikról: ezért a legjobb lenne, ha egyáltalán nem is próbálnánk meghatározni, hogy kinek ki a legfontosabb, ki a következő, és így tovább, és olyan elmejátékokkal sem szórakoznánk, hogy választanunk kéne két szerettünk között, melyiket mentenénk meg inkább.
Ha meg tudunk szabadulni attól az elképzeléstől, hogy csak első hely van, meg a futottak még kategória, és élvezni tudjuk az egyes kapcsolatok egyedi jellegét, akkor nem fogunk szorongani a mellőzöttség, a társadalom előtti rejtve maradás miatt…
A szeretőzés szerintem csak annak való, aki elég könnyed ahhoz, hogy ne akarjon mindig első lenni, vagy találjon olyasmit, amiben első lehet, de ne törekedjen univerzális első helyre.
[A címlapon szereplő grafika Allison Steen műve]
Noha nem hiszek a rangsorolásban, mikor érzelmekről van szó, a formális, a társadalom előtt felvállalt státusz nyilván biztosít egy csomó előjogot, ami sokak számára az önmegvalósítás csimborasszója. Igaz, ezzel a státusszal rengeteg kellemetlen kötelesség is együtt jár, de ez főleg annak a számára, aki még csak vágyik arra, hogy őt „felvállalják”, nem annyira fontos.
Akinek az önképét alapvetően meghatározza, hogy ő a társadalom szemében tartozik-e valakihez, mint egyes számú partner, annak a kettes szám sose nem lesz kielégítő, és attól is szenvedni fog, ha titokban kell tartania a kapcsolatát. De az, aki számára ez nem meghatározó, nem fogja se megalázónak, se szomorúnak tartani a szerető státuszát, és nem fogja irigyelni a feleséget vagy élettársat.
Persze vannak olyanok, akik annak ellenére mániákusan egyes számúak akarnak lenni a szeretőjük életében is, hogy egyébként már egy meglévő kapcsolatban ezt a szerepet játsszák: ha nem is formálisan, hivatalosan, de legalább a férfi érzelmi életében vágynak első helyre. Ha a második hely annyira zavaró számukra, akkor hosszú távon úgysem bírják majd elviselni: vagy szakítanak a szeretőjükkel, vagy megpróbálnak egyes számúvá válni az életében, vagyis addig ügyeskednek, amíg válásra nem bírják, vagy amíg a férfi nem szakít velük, mert veszélyben érzi a status quo-t.
De honnan ez az első helyre törekvés? Miért gondoljuk azt, hogy jogunk van bárki életében betölteni az első helyet, illetve hogy létezik ilyen első hely, és ha egyszer megszereztük, vagy azt hisszük, hogy megszereztük, akkor az örökre jár is nekünk?
A gyermeki én megnyilvánulása ez, amely meg van győződve róla, hogy joga van az első helyet betölteni a szülei életében, és emiatt rivalizál a másik szülővel, meg a testvéreivel, ha vannak. Ha gyerekként nem kaptuk meg az érzést, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, még akkor is, ha ez nem pont így volt, akkor örök életünkben erre fogunk vágyni. Ha pedig túlságosan is hangsúlyozták, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, esetleg abban a tévhitben fogunk felnőni, hogy ez mindig és minden kapcsolatunkban így kell, hogy legyen.
Persze az se jó, ha valaki soha nem tapasztalja meg, hogy ő nagyon fontos, és meggyőződésévé válik, hogy soha nem lehet a legfontosabb senki számára, de az alap probléma szerintem az, ha kényszeresen rangsoroljuk az életünkben szereplő embereket, és azon agyalunk, hogy mi kinek a rangsorában hol állunk.
Ha a testvérünket mindig sokkal jobban szerették, mint minket, akkor persze nagyon sérülékenyek leszünk ebben a tekintetben, örök harcot vívhatunk a szüleink szeretetéért, még felnőttként is az irányíthatja a tetteinket, hogy végre bebizonyítsuk nekik: mi is érdemesek vagyunk a szeretetükre… Pedig nyilvánvaló, hogy soha nem vívhatjuk ki az elismerésüket.
Ha pedig tőlük nem kapjuk meg azt, amit egy gyereknek meg kellene kapnia a szüleitől, akkor a partnerünktől, partnereinktől fogjuk elvárni. És mivel iszonyatosan kiéhezettek leszünk az elismerésre, kicsi az esélye, hogy annyit kapjunk belőle, amennyire valóban szükségünk van a gyógyuláshoz.
Sok oka lehet annak, hogy valakit zavar az ún. Második hely, a Másik nő szerepe, de messze nem igaz, hogy ez mindenki számára probléma, és, hogy problémának kellene lennie. Egy magabiztos, ahogy a pszichológusok mondják, biztonságos kötődésre képes embert nem a státusza fog meghatározni, és nem fogja magát megalázottnak érezni attól, hogy a számára fontos ember életében nem ő a hivatalosan is egyes számú kapcsolat. (Mert attól, hogy hivatalosan ez nem így van, a valóságban még lehet így.)
Vajon kinek az érdekében áll az ilyen mérgező plakátok készítése, mint az alábbi?
Mivel sok szeretőnek van családja, az első (második) hely úgyis foglalt, és nem a férj/feleség ül ezeken a székeken, hanem a gyerek/gyerekek. Bár léteznek olyan, érzelmileg teljesen függő emberek, akik még a szeretőjük vagy épp új feleségük/férjük mástól született gyerekére is féltékenyek. Vagy éppen az anyjára – hiszen egy férfi életében az anya is betöltheti a képzeletbeli első helyet.
Mikor tehát második helyről beszélünk, akkor tulajdonképp szó sincs második helyről, csak a sokadikról: ezért a legjobb lenne, ha egyáltalán nem is próbálnánk meghatározni, hogy kinek ki a legfontosabb, ki a következő, és így tovább, és olyan elmejátékokkal sem szórakoznánk, hogy választanunk kéne két szerettünk között, melyiket mentenénk meg inkább.
Ha meg tudunk szabadulni attól az elképzeléstől, hogy csak első hely van, meg a futottak még kategória, és élvezni tudjuk az egyes kapcsolatok egyedi jellegét, akkor nem fogunk szorongani a mellőzöttség, a társadalom előtti rejtve maradás miatt…
A szeretőzés szerintem csak annak való, aki elég könnyed ahhoz, hogy ne akarjon mindig első lenni, vagy találjon olyasmit, amiben első lehet, de ne törekedjen univerzális első helyre.
[A címlapon szereplő grafika Allison Steen műve]