Nagy divattá kezd válni a nem monogámia bemutatása ilyen vagy olyan formában, a magyar sajtó is egyre-másra cikkezik ezekről a jelenségekről, és persze minél polgárpukkasztóbb egy kijelentés, annál erősebb reakciók érkeznek vele kapcsolatban. Őszintén szólva soha nem láttam Járai Mátét szerepelni, mert nem nézek tévét, csak a netről értesülök arról, hogy nagyon beleállt a nem monogám, nem heteronormatív témák személyes felvállalásába. Amiért persze lehet csodálni, és lehet rá köpködni is, hogy többet árt, mint használ, meg feltűnési viszketegség. 



Itt azonban nem az ő személyével szeretnék foglalkozni, hanem ezzel az ominózus mondattal, miszerint a monogámia beteges elképzelés lenne. Szerintem ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljunk erre reagálni, azt kellene tisztázni, hogy ki mit ért monogámián. És, mint tudjuk, ez egyáltalán nem egyszerű feladat. 

Mert egyrészt a monogámia egy társadalmi konstrukció: a törvény azt teszi lehetővé, hogy kinek-kinek csak egy házastársa legyen. A gamosz szó házastársat jelent, tehát a monogám első körben minden egy darab házastárssal rendelkező ember. Itt még szó sincs se beállítottságról, se érzelmekről, se szexről, hiszen attól, hogy van egy házastársam, még nem biztos, hogy szexelek is vele. 

A társadalom számára ez persze sokkal könnyebben kezelhető dolog, mint egy kesze-kusza viszonyrendszer, ahol mindenkinek több törvényes partnere is lehet. Ráadásul elméletben ez a konstrukció biztosítja, hogy a legtöbb embernek legyen legalább esélye "párt" találni. Ha egyesek több partnert happolnak el, akkor másoknak esetleg nem marad egy sem. Bár ahol a több partneres verzió él, ott ezeket a partnereket általában el is kell tartani, így csak kevesen engedhetik meg maguknak ezt a luxust. 

A legtöbb ember nem erre, vagy nem csak erre gondol, amikor monogámiáról beszél. Hanem egyrészt a szexelési lehetőségekre, másrészt az érzelmekre. Van, aki számára a monogámia ideálisan úgy néz ki, hogy egész életében csak egy partnere van (max megözvegyülés esetén kereshet másikat), tehát még akkor se válhat el, ha pocsékul érzi magát a kapcsolatban. Vagy, ha mégis úgy döntene, hogy elhagyja a partnerét, akkor nem létesíthet új kapcsolatot. Miért? Mert amit Isten egybekötött, az ember ne válassza szét, vagy valami hasonló. Hát, ezt a hozzáállást én egy cseppet betegesnek érzem. 

Aztán vannak a sorozatmonogámok, akiknek mindig csak egy partnerük van egyszerre, de ha vele már nincsenek megelégedve, akkor keresnek egy másikat. Bár sokszor már akkor kiszemelik, amikor még az előzővel vannak... Ezzel elviekben semmi gond, valójában meg lehet, hogy a monogámia szent nevében eldobnak értékes kapcsolatokat, amelyeket akár meg is tarthattak volna, mert valamilyen szempontból még működtek, csak éppen elmúlt már a szerelem. (Tipikus sorozatmonogámok például, akik a szerelembe szerelmesek, és amint elkezd megszokottá válni egy kapcsolat, úgy érzik, ideje menekülni.)

Monogámnak vallhatja magát az is, aki érzelmileg egy emberhez ragaszkodik, de mondjuk szexuálisan szívesen kalandozik - akár a partnere tudtával, akár anélkül. Sok szvinger gondolja, hogy monogám, pedig rendszeresen több emberrel fekszik le, csak mindeközben egy párja van. Ennek alváltozata, aki például a nejét nézi szívesen más férfiakkal szex közben, míg ő nem kalandozik és ezekben az aktusokban sem vesz részt. 

Illetve léteznek olyan monogámok is, akik úgymond megengedik a partnerüknek, hogy legyen szeretője, akár, mert tényleg nem zavarja őket, akár, mert történelmileg így alakult és jobban ragaszkodnak a kapcsolathoz, az emberhez, mint ahhoz az ideálhoz, hogy az illető csak az övék legyen. 

De nézhetjük az egészet más perspektívából is: melyik állítólag monogám ember mennyire igyekszik korlátozni a partnerét? Mert az egy dolog, hogy én a magam szempontjából hogyan definiálom, mi nekem a kellemes vagy hasznos monogámia, de mit várok el a másiktól? A lényeg a szexuális hűség (vagy nem-hűtlenség), vagyis, hogy a partnerem ne feküdjön le senkivel (és akkor itt definiálhatjuk, hogy mi számít szexnek és mi nem, ez sem lesz egyszerű), vagy azt várom el, hogy ne szeressen senki mást (akár szeret még engem, akár nem)? Esetleg az a lényeg, hogy ne flörtöljön senkivel, vagy az, hogy ne nyilvánosság előtt tegye ezt? 

Tipikus például az olyan felháborodáscunami, ami arról szól, hogy egy férfi közösségi oldalakon kedveli egy "idegen" nő posztjait (a párja szeme láttára), és akkor ez most hűtlenség-e vagy sem. Sokan annak látják, és sokan állítják, hogy ez már a hűtlenség előszobája, pedig hatalmas utat kell megtenni egy lájktól és egy hódításig. Akik még nem tették meg ezt az utat, azok hihetik, hogy könnyű. 

Vannak, aki ennél is tovább mennek, és már azt is felháborító hűtlenségnek tartják, ha a partnerük másra gondol, másról fantáziál, kedvesen beszél valakivel, eltitkolja, hogy találkozott valakivel, bármilyen ártalmatlan is volt ez a találkozás, és így tovább a végtelenségig. Tehát legszívesebben minél szorosabb pórázra fognák a partnerüket: na, ez megint az a szint, amit szerintem betegesnek tarthatunk. 

De a "beteges" szó nem túl szerencsés választás, akármelyik definícióra is gondolunk. Ugyanolyan ítélkező, mint amilyenek a magukat monogámnak vallók szoktak lenni, ha nem mono életmódról esik szó. Minek dobálózzunk ilyen szavakkal? Ezek csak arrfa jók, hogy a másik ember megsértődjön és ellentámadásba lendüljön, ne pedig elgondolkodjon azon, vajon a saját világképe mennyire egészséges. Tuti, hogy a megbélyegzés nem vezet civilizált vitához. Lehet nekem véleményem a borzasztó féltékeny emberekről és a tetteikről, gondolhatom azt, hogy nem egészségesen állnak hozzá a dolgokhoz, de az egész rendszert sommásan mégsem szerencsés ilyen szóval illetni.