Noha a bulvármédia még mindig előszeretettel prédikál arról, hogy a férfiak hűtlenebbek, felmérések szerint ez a fejlett országokban egyre kevésbé igaz. Minél önállóbbak lesznek a nők társadalmi és gazdasági szempontból, annál hajlamosabbak a hűtlenségre – ezek szerint pedig eddig nem azért voltak kevésbé hűtlenek, mert nem éreztek rá indíttatást, hanem mert nem merték megtenni, vagy nem nyílt rá lehetőségük. (Illetve olyan ügyesen titkolták, hogy senki nem tudta meg.)
Az ún. gender gap (vagyis nemek közötti különbség) egyre kisebb, illetve úgy válik statisztikailag mérhetetlenné, ahogy egyre fiatalabb generációkat vizsgálunk: az idősebb nemzedékeknél még érzékelhető, hogy a férfiak többet hűtlenkedtek, a középkorúaknál már nincs is különbség. (Itt a hűtlenség egyszerű tényére kérdeznek rá, vagyis ebből nem derül ki, hogy ki hányszor lépett félre és hány emberrel, csak azt tudjuk meg, hogy egyáltalán volt-e hűtlen vagy sem, és ez természetesen az illető saját kritériumaitól függ).
Egy viszonylag új felmérésből (Fisher and Brunell, 2014) az derült ki, hogy más eredmény születik hűtlenségi kérdésben, ha az embereket csak úgy, mindenféle kényszerítő eszköz bevetése nélkül kérdezgetik, és más, ha azt hiszik, hogy hazugságvizsgálóra kötötték őket. A nemek közötti különbségek teljességgel megszűnnek, ha a megkérdezettek abban a hitben válaszolnak, hogy a hazugság kiderülhet: ezek szerint a valóságot illetően a nők ugyanannyira hűtlenek, mint a férfiak, csak míg az előbbiek inkább letagadják (még egy névtelen felmérésben is), addig a férfiak szívesen vallják be, vagy még el is túlozzák a dolgot.
A felmérések azt is igazolni látszanak, hogy minél több egyezés van egy párkapcsolaton belül (neveltetés, vallás, iskolázottság, társadalmi osztály tekintetében), annál kevésbé hajlanak a felek a hűtlenségre, és minél több a különbség, annál kevésbé elégedettek a kapcsolattal – és legtöbbször ez okozza, hogy félrelépnek. (Noha tudjuk, hogy sokszor csak alkalom és kedv kell, nem szükséges, hogy otthon rosszul menjenek a dolgok.)
A partnerüknél magasabb iskolai végzettségű nők hajlamosabbak hűtlenségre, mint azok, akiknek azonos a végzettségük, ugyanúgy azok a nők is szívesen keresnek szeretőt, akik dolgoznak, míg a férjük munkanélküli, vagy más okból inaktív. Fordítva nem igaz: se a magasabb iskolai végzettségű férfiak, se azok, akik eltartják a nejüket, nem hajlamosak az átlagnál inkább félrelépni – ami persze nem jelenti azt, hogy sose tennék.
Mindez azt sugallja, hogy a nők nehezen viselik, ha a partnerük valamiben gyengébb náluk, ha függ tőlük, ha intellektuálisan fölötte állnak, ha nem elég ambiciózus. A hagyományos férfiképbe ez ugyanis nem illik bele, és az ilyen férfiak valószínűleg érzik is, hogy kevesek a nejüknek, és ezt sokszor rosszkedvvel, féltékenykedéssel, elégedetlenkedéssel, kakaskodással próbálják kompenzálni.
A fordított helyzet, vagyis, ha a nő tűnik gyengébbnek, ő van függő helyzetben, nem okoz különösebb zavarokat, ideálisnak viszont az tűnik, ha a két ember kiegyensúlyozott, egyenrangú kapcsolatban él: különösen a felsőfokú végzettséggel rendelkező párok tűnnek hűségesnek. A jó társadalmi/gazdasági helyzetben lévő nős férfi kevésbé hajlandó kockára tenni a kapcsolatát, de ezt is lehet azzal magyarázni, főleg az USA-ban, ahol ezek a felmérések készültek, hogy neki van igazán sok vesztenivalója, ha kiderül a hűtlensége.
Persze az ilyen felmérések, amelyek csak társadalmi státuszra és gazdasági, neveltetésbeli kérdésekre fókuszálnak, semmit nem árulnak el az egyes emberek szexuális igényeiről, és ezen igények összeegyeztethetőségéről, sem arról, hogy a félrelépés meg nem történte mögött elégedettség, kielégültség, vagy félelem, lustaság, közöny van, és kinek mennyire felel meg az a helyzet, amelyben él.
Azt is tudjuk, hogy egyre több az ún. „etikus” hűtlenség, vagyis az, ha nincs megcsalás, mert a felek nyílt kártyákkal játszanak: ez nem mindig jelent igazán nyitott kapcsolatot, van, hogy csak szemet hunynak egymás dolgai fölött (vagy csak az egyik hűtlenkedik csak, a másik nem).
Az ún. gender gap (vagyis nemek közötti különbség) egyre kisebb, illetve úgy válik statisztikailag mérhetetlenné, ahogy egyre fiatalabb generációkat vizsgálunk: az idősebb nemzedékeknél még érzékelhető, hogy a férfiak többet hűtlenkedtek, a középkorúaknál már nincs is különbség. (Itt a hűtlenség egyszerű tényére kérdeznek rá, vagyis ebből nem derül ki, hogy ki hányszor lépett félre és hány emberrel, csak azt tudjuk meg, hogy egyáltalán volt-e hűtlen vagy sem, és ez természetesen az illető saját kritériumaitól függ).
Egy viszonylag új felmérésből (Fisher and Brunell, 2014) az derült ki, hogy más eredmény születik hűtlenségi kérdésben, ha az embereket csak úgy, mindenféle kényszerítő eszköz bevetése nélkül kérdezgetik, és más, ha azt hiszik, hogy hazugságvizsgálóra kötötték őket. A nemek közötti különbségek teljességgel megszűnnek, ha a megkérdezettek abban a hitben válaszolnak, hogy a hazugság kiderülhet: ezek szerint a valóságot illetően a nők ugyanannyira hűtlenek, mint a férfiak, csak míg az előbbiek inkább letagadják (még egy névtelen felmérésben is), addig a férfiak szívesen vallják be, vagy még el is túlozzák a dolgot.
A felmérések azt is igazolni látszanak, hogy minél több egyezés van egy párkapcsolaton belül (neveltetés, vallás, iskolázottság, társadalmi osztály tekintetében), annál kevésbé hajlanak a felek a hűtlenségre, és minél több a különbség, annál kevésbé elégedettek a kapcsolattal – és legtöbbször ez okozza, hogy félrelépnek. (Noha tudjuk, hogy sokszor csak alkalom és kedv kell, nem szükséges, hogy otthon rosszul menjenek a dolgok.)
A partnerüknél magasabb iskolai végzettségű nők hajlamosabbak hűtlenségre, mint azok, akiknek azonos a végzettségük, ugyanúgy azok a nők is szívesen keresnek szeretőt, akik dolgoznak, míg a férjük munkanélküli, vagy más okból inaktív. Fordítva nem igaz: se a magasabb iskolai végzettségű férfiak, se azok, akik eltartják a nejüket, nem hajlamosak az átlagnál inkább félrelépni – ami persze nem jelenti azt, hogy sose tennék.
Mindez azt sugallja, hogy a nők nehezen viselik, ha a partnerük valamiben gyengébb náluk, ha függ tőlük, ha intellektuálisan fölötte állnak, ha nem elég ambiciózus. A hagyományos férfiképbe ez ugyanis nem illik bele, és az ilyen férfiak valószínűleg érzik is, hogy kevesek a nejüknek, és ezt sokszor rosszkedvvel, féltékenykedéssel, elégedetlenkedéssel, kakaskodással próbálják kompenzálni.
A fordított helyzet, vagyis, ha a nő tűnik gyengébbnek, ő van függő helyzetben, nem okoz különösebb zavarokat, ideálisnak viszont az tűnik, ha a két ember kiegyensúlyozott, egyenrangú kapcsolatban él: különösen a felsőfokú végzettséggel rendelkező párok tűnnek hűségesnek. A jó társadalmi/gazdasági helyzetben lévő nős férfi kevésbé hajlandó kockára tenni a kapcsolatát, de ezt is lehet azzal magyarázni, főleg az USA-ban, ahol ezek a felmérések készültek, hogy neki van igazán sok vesztenivalója, ha kiderül a hűtlensége.
Persze az ilyen felmérések, amelyek csak társadalmi státuszra és gazdasági, neveltetésbeli kérdésekre fókuszálnak, semmit nem árulnak el az egyes emberek szexuális igényeiről, és ezen igények összeegyeztethetőségéről, sem arról, hogy a félrelépés meg nem történte mögött elégedettség, kielégültség, vagy félelem, lustaság, közöny van, és kinek mennyire felel meg az a helyzet, amelyben él.
Azt is tudjuk, hogy egyre több az ún. „etikus” hűtlenség, vagyis az, ha nincs megcsalás, mert a felek nyílt kártyákkal játszanak: ez nem mindig jelent igazán nyitott kapcsolatot, van, hogy csak szemet hunynak egymás dolgai fölött (vagy csak az egyik hűtlenkedik csak, a másik nem).