Aki rendszeresen olvassa a blogot, annak nem lesz újdonság, hogy szerintem a hűtlenségre nem kell mentség, mert ki-ki a saját érzelmei és teste birtokosa, még ha volt olyan naiv és esetleg megalkuvó, hogy ezen rendelkezési jogáról egy szertartás keretein belül lemondjon, és olyanokat hangoztasson, hogy "véle megelégszem", meg "amíg a sír el nem választ"... De lássuk be, az általánosan hangoztatott vélemény még mindig az, hogy a hűtlenség nem elfogadható, és sokan még csak nem is érdeklődnek az okai iránt, egyszerűen elítélik, mert olyan indok nem létezhet, ami egy erkölcsös embert rábírhatna a félrejárásra.
A keményvonalas felfogás mellett, miszerint minden esetben bűn hűtlenkedni, van egy elfogadóbb hozzáállás is, amelynek képviselői azt hangoztatják, hogy egyetlen olyan eset létezik, amelyben a félrelépés/megcsalás/kettős élet megbocsátható, érthető, sőt, akár mondhatjuk azt is, hogy morális cselekedet(sorozat): ez pedig az a helyzet, amikor a házasságban nincs szerelem, megértés, bajtársiasság, és mindezt a hűtlenek csak egy külső kapcsolatban képesek megtalálni. A legfontosabb szó itt a szerelem: az erős érzelem elfogadhatóvá teszi a szeretőzést, mert a szerelem mindennél fontosabb.
Sőt, ennek a felfogásnak a képviselői odáig jutnak, hogy úgy vélik: a szeretők nem akkor követnek el csalást, nem akkor vétkeznek, mikor a szeretőjükkel élvezkednek, hanem amikor hazamennek és lefekszenek a házastársukkal. Merthogy a szerelem magasabb rendű, mint a társadalmi konvenciók miatt fennmaradó házasság, és ilyen esetben tulajdonképpen hűségesnek kellene maradniuk a szeretőjükhöz, megtagadva az otthoni szexet.
Ha valaki tapasztalatokat gyűjt, erotikus élvezeteket keres, esetleg még a házasságával is elégedett, illetve a férjét/feleségét és a szeretőjét is szereti (ha nem is szerelemmel), az nem oké, csakis a szerelem írhatja fölül a társadalmi konvenciót. Elvileg nincs azzal baj, hogy a szerelem többet ér, mint az évekkel korábban adott szó, amelyet esetleg már akkor se gondoltunk komolyan, de ebben a felfogásban a szerelem gyakorlatilag átveszi a házasság korlátozó és fojtogató szerepét, és mindent a nyakába lehet varrni, amit csak akarunk. Mindenre felmentést ad, például arra, hogy cserben hagyjuk a házastársunkat, pedig nem ezt érdemli, vagy arra, hogy kilépjünk a családból, és hátra se nézzünk. (Szélsőséges esetekben - ezek sajnos nem is annyira ritkák - a szerelem mindenek felett a gyerekeink elhagyását is jelentheti, de oly módon, hogy többet a kapcsolatot sem tartjuk velük.)
A szerelem mindent visz-elmélet arra a tévhitre is ráerősít, hogy a nők csak akkor kívánhatják a szexet jó érzéssel (anélkül, hogy ribancnak érezzék magukat), ha szerelmesek, és ha szerelmesek, csakis a szerelmükkel szabadna szexelniük. (Mint mindig, a férfiak más megítélés alá esnek, mert őket jobban hajtják az ösztöneik - egy frászt...) A szerelem mindenhatóságában hívők számára a kísérletezés, a kalandozás, a barátság alapú szeretőzés mind ugyanolyan halálos bűnnek fog tűnni, mint a házasság szentségét védők szemében. Ha a házasságban elvárt érzelmi és szexuális kizárólagosság abszurd, akkor mitől lenne elfogadhatóbb ugyanez az elváráshalmaz a szerelem nevében? A szerelmesek ebben az esetben ugyanúgy birtokolni akarják majd egymást, mint korábban a házastársak tették, és éppen a szerelem felszabadító erejét teszik értelmetlenné azzal, hogy korlátozni próbálják a másikat.
Az is valószínű, hogy az ilyen, a szerelmet mindenek felé helyező felfogás nem sokáig képes teret adni az eredeti kapcsolat fenntartásához, főleg, ha abban még vannak érzelmek és testiség. Ha a házasság csak egy üres váz, és mindenki tisztában van azzal, hogy a gazdasági közösségen és esetleg a gyerekeken kívül nem igazán van összekötő kapocs a felek között, akkor viszont évtizedekig is meg lehet maradni benne, és ezalatt a szeretőzés egyfajta klandesztin házassággá nőheti ki magát.
Ami konzerválhat egy elég egészségtelen állapotot az eredeti kapcsolatban, hiszen a szerelmesek már távol tartják magukat a saját házastársuktól érzelmileg és szexuálisan, látszat szerint viszont még mindig hozzájuk tartoznak: ha az adott házastársak nem aszexuálisak és nem találják meg maguk is egy-egy külső kapcsolatban a boldogságot vagy legalább az elégedettséget, akkor ez elég brutális helyzet.
Tudok olyan szerelmes szeretőkről, akik így élnek, olyanokról, akik otthon úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, és ezt a látszatot őrizgetik, és olyanokról is, akiknek a házastársai tisztában vannak azzal, hogy van szerető, de azzal nem, hogy az mennyire fontos szerepet játszik a férjük/feleségük életében. Jó kérdés, hogy minek fenntartani egy-egy olyan házasságot, amelyben már se intimitás, se szex, se érzelmek nincsenek (persze, ha anyagilag nem lehetetlen a szétválás), és minek fenntartani akkor is, amikor a gyerekek már kirepültek, de ez egy másik poszt témája inkább.
Szerintetek igazuk van azoknak, akik a szerelmet ennyire mindenek fölé helyezik, vagy ez a nézet inkább veszélyes, mint rokonszenves?
A keményvonalas felfogás mellett, miszerint minden esetben bűn hűtlenkedni, van egy elfogadóbb hozzáállás is, amelynek képviselői azt hangoztatják, hogy egyetlen olyan eset létezik, amelyben a félrelépés/megcsalás/kettős élet megbocsátható, érthető, sőt, akár mondhatjuk azt is, hogy morális cselekedet(sorozat): ez pedig az a helyzet, amikor a házasságban nincs szerelem, megértés, bajtársiasság, és mindezt a hűtlenek csak egy külső kapcsolatban képesek megtalálni. A legfontosabb szó itt a szerelem: az erős érzelem elfogadhatóvá teszi a szeretőzést, mert a szerelem mindennél fontosabb.
Sőt, ennek a felfogásnak a képviselői odáig jutnak, hogy úgy vélik: a szeretők nem akkor követnek el csalást, nem akkor vétkeznek, mikor a szeretőjükkel élvezkednek, hanem amikor hazamennek és lefekszenek a házastársukkal. Merthogy a szerelem magasabb rendű, mint a társadalmi konvenciók miatt fennmaradó házasság, és ilyen esetben tulajdonképpen hűségesnek kellene maradniuk a szeretőjükhöz, megtagadva az otthoni szexet.
Ha valaki tapasztalatokat gyűjt, erotikus élvezeteket keres, esetleg még a házasságával is elégedett, illetve a férjét/feleségét és a szeretőjét is szereti (ha nem is szerelemmel), az nem oké, csakis a szerelem írhatja fölül a társadalmi konvenciót. Elvileg nincs azzal baj, hogy a szerelem többet ér, mint az évekkel korábban adott szó, amelyet esetleg már akkor se gondoltunk komolyan, de ebben a felfogásban a szerelem gyakorlatilag átveszi a házasság korlátozó és fojtogató szerepét, és mindent a nyakába lehet varrni, amit csak akarunk. Mindenre felmentést ad, például arra, hogy cserben hagyjuk a házastársunkat, pedig nem ezt érdemli, vagy arra, hogy kilépjünk a családból, és hátra se nézzünk. (Szélsőséges esetekben - ezek sajnos nem is annyira ritkák - a szerelem mindenek felett a gyerekeink elhagyását is jelentheti, de oly módon, hogy többet a kapcsolatot sem tartjuk velük.)
A szerelem mindent visz-elmélet arra a tévhitre is ráerősít, hogy a nők csak akkor kívánhatják a szexet jó érzéssel (anélkül, hogy ribancnak érezzék magukat), ha szerelmesek, és ha szerelmesek, csakis a szerelmükkel szabadna szexelniük. (Mint mindig, a férfiak más megítélés alá esnek, mert őket jobban hajtják az ösztöneik - egy frászt...) A szerelem mindenhatóságában hívők számára a kísérletezés, a kalandozás, a barátság alapú szeretőzés mind ugyanolyan halálos bűnnek fog tűnni, mint a házasság szentségét védők szemében. Ha a házasságban elvárt érzelmi és szexuális kizárólagosság abszurd, akkor mitől lenne elfogadhatóbb ugyanez az elváráshalmaz a szerelem nevében? A szerelmesek ebben az esetben ugyanúgy birtokolni akarják majd egymást, mint korábban a házastársak tették, és éppen a szerelem felszabadító erejét teszik értelmetlenné azzal, hogy korlátozni próbálják a másikat.
Az is valószínű, hogy az ilyen, a szerelmet mindenek felé helyező felfogás nem sokáig képes teret adni az eredeti kapcsolat fenntartásához, főleg, ha abban még vannak érzelmek és testiség. Ha a házasság csak egy üres váz, és mindenki tisztában van azzal, hogy a gazdasági közösségen és esetleg a gyerekeken kívül nem igazán van összekötő kapocs a felek között, akkor viszont évtizedekig is meg lehet maradni benne, és ezalatt a szeretőzés egyfajta klandesztin házassággá nőheti ki magát.
Ami konzerválhat egy elég egészségtelen állapotot az eredeti kapcsolatban, hiszen a szerelmesek már távol tartják magukat a saját házastársuktól érzelmileg és szexuálisan, látszat szerint viszont még mindig hozzájuk tartoznak: ha az adott házastársak nem aszexuálisak és nem találják meg maguk is egy-egy külső kapcsolatban a boldogságot vagy legalább az elégedettséget, akkor ez elég brutális helyzet.
Tudok olyan szerelmes szeretőkről, akik így élnek, olyanokról, akik otthon úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, és ezt a látszatot őrizgetik, és olyanokról is, akiknek a házastársai tisztában vannak azzal, hogy van szerető, de azzal nem, hogy az mennyire fontos szerepet játszik a férjük/feleségük életében. Jó kérdés, hogy minek fenntartani egy-egy olyan házasságot, amelyben már se intimitás, se szex, se érzelmek nincsenek (persze, ha anyagilag nem lehetetlen a szétválás), és minek fenntartani akkor is, amikor a gyerekek már kirepültek, de ez egy másik poszt témája inkább.
Szerintetek igazuk van azoknak, akik a szerelmet ennyire mindenek fölé helyezik, vagy ez a nézet inkább veszélyes, mint rokonszenves?