Hogy az egyik adásban a feleség élőben vallotta be, hogy egy nála jóval fiatalabb sráccal (egy rapperrel) „csalta meg” a férjét. Nos, ha a házasság nyitott, akkor szerintem ez a szó nem ide való, de nem ismerem az eset részleteit, nem is igazán a konkrét történet az izgalmas ebben, hanem az a felfogás, ahogy egy valószínűleg csak monogám paradigmában gondolkodni képes ember (akivel egyébként sok szempontból szimpatizálok) elképzeli, milyen lehet egy nyitott kapcsolat. Hogy abban a felek permanensen szenvednek és ez úgy jön ki rajtuk, hogy néha beverik valakinek a képét.
Hiszen a mono világlátás szerint csakis monogám módon lehet valaki boldog, csakis a kizárólagosság hozhatja el a nyugalmat. Ugyanakkor KAP a házasságon belüli szexuális életet úgy ábrázolja, hogy a feleség hulla fáradt és ilyenkor ugye ki akarna szexelni, de hazajön a kapatos férj és az meg mindenáron rá akarja magát erőszakolni a nőre. Ezen a jeleneten az emberek hatalmasakat kacagnak, miközben amúgy borzalmasan szánalmas, hogy ebben merüljön ki valakinek a szexuális élete.
Jó, én is sarkítok, de az ebben a jelenetben szereplő sztereotípiák azért elég árulkodóak. Mert miről is van szó? A férfi ment el otthonról szórakozni, a nő meg hagyományos szerepének megfelelően otthon gürizett a gyerekekkel, vagyis hulla fáradt. A nő ab ovo általában nem akar szexelni. A férfi akkor is, ha részeg. (Bár szerintem akkor nem megy nekik általában.) A férfit nem érdekli, hogy a nőnek nincs kedve. A nő undorodik a piától bűzlő férjtől… Azt hiszem, nem kell tovább ragoznom. Már maga a gondolat, hogy olyan kapcsolatban élek, ahol azon kell agyalnom, hogy miként kerüljem el a szexet, épp elég negatív emléket ébreszt bennem: na, ez fájdalmas.
De térjünk vissza arra az elgondolásra, hogy a monogámok képzeletvilágában az, aki nem monogám, vagy akit csak megérint a monogámián túli világ, tulajdonképpen folyamatosan szenved (akár, mert egy más partnerrel is rendelkező emberrel is kapcsolatban van, akár, mert az állandó partnere mással is találkozik, akár, mert ő maga több partnerrel kavar). Ezt sugallja minden ún. személyes beszámoló, amit előszeretettel közölnek le a különböző sajtóorgánumok: szingli nő, aki siránkozik, mert a nős pasija nem akar elválni, megcsalt feleség fájdalmai, férfi, aki kideríti, hogy a neje félrejár. Mindig csak az jön le mindenből, hogy ezek az emberek kutyául szenvednek.
Jó, legfeljebb azok a rohadékok nem gyötrődnek, akik félrekúrnak, de őket meg a nagyközönség szeretné meglincselni, nehogy kimaradjanak az általános kínzásból.
Olyan ez egy kicsit szerintem, mint mikor a melegeket sajnálják, mert ők nem az ellenkező nemhez vonzódnak. Nem azért rossz nekik, mert a saját nemükhöz vonzódnak, hanem azért, mert ezt a társadalmi többség nem képes elfogadni. Ahogy a nem monogámoknak se rossz, hogy ők nem monogámok, ha a partnereiknek ezzel semmi gondja és a társadalom elfogadja, hogy ők ilyenek. Nem, nem élnek permanens fájdalomban amiatt, hogy nem sajátíthatnak ki senkit. Nem, ez nem okoz számukra törést és nem lesznek tőle erőszakosak.
Ha valaki tényleg folyamatosan szenved attól, hogy nem monogám a partnere, akkor az lépjen ki ebből az életmódból. De ha valaki meggyőződéses poli, a nyitott kapcsolat híve vagy szvinger életmódot él, akkor nem azért csinálja, mert ő ettől szenved, hanem azért, mert neki így jó. Nem is lelki trauma miatt választotta ezt, mint ahogy a monogámiát se azért választják mások: bár itt azért elég erősen felmerülhet a kérdés, vajon a monogámiát választja-e valaki valaha, vagy csak az ellenkezőjét választhatjuk? Hiszen ami eleve elvárás, azt nem választjuk, hanem adott és abból kilépni borzalmasan nehéz. (Pl.: Azt, hogy magyarnak születtél, nem választottad, maximum azt választhatod, hogy elmész ebből az országból. Ha maradsz, még akkor se biztos, hogy azért, mert boldog vagy itt.)
Ezzel nyilván nem azt akarom állítani, hogy a nem mono életmódban nincs fájdalom, szenvedés, hogy az folyamatos kéjmámor, hogy nem ütheti fel a fejét benne a féltékenység. Mint minden kapcsolati formában és életmódban, ebben is vannak konfliktusok, félreértések, sértődések, mosolyszünetek. De egy nyitott kapcsolatban / poliamoriában ezekről illik és kell is beszélni. Míg a zárt kapcsolatban elhallgatás megy. Egyébként KAP is épp ezen lamentál, hogy a férfiak nem tudják megbeszélni az intim problémákat, nem tanultak meg igazán őszintén kommunikálni. De nem csak a férfiak, hanem általában a monogám felfogás hívei sem. Hiszen azt nem mondhatják ki, amit igazán gondolnak.
Például egy házasságban nem jelenthetik ki, hogy már nem kívánlak, de majd’ megdöglöm a szomszédért. Ez így persze durva lenne, de ha őszintén akarnánk kommunikálni, akkor finomabb formában ennek is bele kéne férnie.
Kérdés, hogy ezek után érdemes-e fenntartani egy házasságot. De akkor érdemes, ha az egyik fél azt színleli, hogy alszik csak azért, hogy ne kelljen szexelnie? És inkább nem szexel senkivel, nehogy megbántsa a partnerét, aki meg továbbra is tőle várja, hogy ezt a csak vele kielégíthető szükségletét kielégítse? Valójában mi a fájdalmasabb?