A hagyományos narratíva szerint a szeretői kapcsolatoknak nagyrészt az vet véget, ha egyikük hivatalos partnere rájön arra, hogy őt megcsalják. Esetleg a lebukástól félve vagy lelkifurdalástól gyötörve szakít egyik vagy másik fél. Ha arról esik szó bármilyen cikkben, hogy a magára maradt szerető is ember, akinek fáj, ha véget ér a kapcsolata, akkor a nagyközönség ezt kaján röhögéssel díjazza, mert aki nős férfival vagy férjes asszonnyal kezd, az csak szenvedjen, úgy kell neki.


Mi ezzel szemben a valóság? Vajon mi mindenért szakítanak szeretők és mikor nem szakítanak abban az esetben sem, amikor a legtöbben azt hiszik, hogy ez evidencia? Mikor nagyon pocsék megélni egy kapcsolat végét? És mikor döntünk úgy mi magunk, hogy jobb, ha nem folytatjuk?

Persze, nem azt állítom, hogy nem létezik klasszikus forgatókönyv, amelyben adott egy házaspár, melynek egyik tagja egyedülálló szeretővel rendelkezik és mikor lebuknak, a házaspár együtt marad, a külső partnert meg sírhat magában… De érdekes módon egész pályafutásom alatt pont ezzel nem találkoztam egyszer sem. Soha nem azért szakítottam vagy szakítottak velem, mert bekövetkezett a lebukás. És ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna lebukás.

  1. Amikor tényleg van lebukás, de mégse szakítunk

Számtalan esetben folytatódik a kapcsolat akkor is, ha a szeretők titka kipattan. Egyes esetekben csak fű alatt: a házastárssal rendelkező fél megígéri, hogy véget vet a „kalandnak”, de mégsem teszi, máskor meg sem ígéri. Nem is beszélve arról, amikor ugyan lebuktunk, de a házastárs nem árulja el, hogy mindent tud (vagy legalább a lényeget tudja), vagyis azt hisszük, hogy ügyesen megőriztük a titkot.

  1. Amikor nincs lebukás, mégis szakítunk

Egy viszony véget érhet millió módon ugyanúgy, mint a hagyományos kapcsolatok. Persze nem teljesen ugyanazok a mintázatok, illetve egy részük hasonló. Nézzünk párat.

a)       A hagyományos kapcsolatoknál is létező okok

* A kapcsolat nem elég érdekes, izgalmas, elvesztette a varázsát, unalmassá vált
* Olyan külső akadályok merülnek fel, amelyek lehetetlenné vagy túl nehézzé teszik a találkozást (ilyen volt a COVID, de ilyen lehet, egy hirtelen költözés, munkahely-változtatás)
* Kiderül, hogy a felek ízlése nem egyezik annyira, mint hitték, nem olyan jó a szex vagy teljesen mást várnak a kapcsolattól
* Az egyik fél másokat is be akar vonni (szvinger, párcsere, többes szex), ami a másik félnek elfogadhatatlan

 

b)      A hagyományos kapcsolatoknál nem létező okok

* A fix partnerrel rendelkező fél nem képes kettős életet élni – itt felmerülhetnek lelki okok, de teljesen materiálisak is: nincs elég szabadideje, nincs pénze kéglire, nem elég találékony a kifogáskeresésben, történik valami váratlan az életében, ami az addigi helyzetet felborítja
* A fix kapcsolat zátonyra futása, szakítás: ha a szeretői viszony csak kiegészítés volt az illető számára, akkor ez a fejlemény magával hozhatja, hogy ezt a köteléket is felbontja és teljesen új alapokra helyezi az életét
* Kiderül, hogy a partnernek nem csak egy szeretője van, hanem több is, és ezt a másik fél nem bírja elviselni
* Valamelyik fix partner vagy szerető teherbe esik (persze nem mindegy, hogy kitől, de ez eléggé meg tudja változtatni a viszonyokat, főleg, ha nem kerül sor abortuszra)
* Az egyik szerető rá akarja venni a másikat, hogy váljon el, mert ő akar házastársi pozícióba kerülni
* Az egyik szerető új titkos partnert talált, akibe beleszeretett, ezért szakít az addigi titkos partnerével

 

Az indokokat lehetne még sorolni minkét esetben, de most nézzük, mikor nagyon nehéz elviselni szeretőként egy szakítást? És adott esetben miért nehezebb, mint egy hagyományos kapcsolat végét?

Ha igazi szerelmi kapcsolat van a két szerető között, vagyis mindketten odavannak egymásért, akkor extrém nehéz elviselni, hogy mégis szakításra kerül sor: manapság azok, akik nem titkos kapcsolat részesei, igen ritkán kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor külső körülmények vetnek véget a szerelmüknek, míg ez egy titkos viszony esetén sajnos sokkal valószínűbb. Maga a tudat, hogy egy harmadik személy beavatkozása teszi tönkre, ami abban a pillanatban betölti a világunkat, ráerősít a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzésére.

Ráadásul nem is tudjuk, mire haragudjunk inkább: a gonosz „házastársra”, a szeretőnkre, aki nem áll a sarkára vagy önmagunkra, amiért beleszerettünk a tiltott gyümölcsbe. (Leginkább mind a háromra haragszunk.)

Tovább nehezíti a dolgot, hogy fájdalmunkat vagy titokban kell tartanunk, hiszen maga a kapcsolat is titkos volt és a magánügyünk, vagy el kell szenvednünk még az ismerőseink egy részének megvetését is, sőt, aki mellettünk áll, az sem fogja feltétlen felvállalni a véleményét, mert megütheti a bokáját. Ez utóbbi még abban az esetben is igaz lehet, ha a kapcsolat amúgy az érintettek tudtával működött, mert a nagyközönség akkor is el fogja ítélni, ha a házastárs nem ellenezte a dolgot, és nem lebukás miatt ért véget.

De az is extrém fájdalmas, ha a szeretőnk azért szakít, mert a hivatalos kapcsolata véget ért: főleg, ha mi azt reméltük, hogy akkor majd velünk folytatja immár legitim módon. Szembesülni azzal, hogy csak titokban kellettünk, ha meg felvállalhatna, már nem érdekeljük, nyilván hatalmas pofon. De ha más szerető miatt hagynak el, az sem kellemes.

A szeretői lét tehát sokkal összetettebb és sokszínűbb, mint amit azok látnak belőle, akik csak kívülről szemlélik, csak mennyivel egyszerűbb háromszögekkel dolgozni, mint ennél bonyolultabb kérdésekkel.