Gyakran látok olyan cikkeket, amelyek terminológiája alapján a hűtlenség súlyos bűncselekményekkel mosható össze, ahol van elkövető (perpetrator) és áldozat (victim), és ahol fel sem merülhet, hogy az ún. áldozat bármilyen szinten is „hibás” vagy „felelős” azért, ami történt vele. Mindig az „elkövető” a hibás mindenért, őt kell elővenni, neki kell bűnbánatot gyakorolnia, megbocsátásért esedeznie, és az „áldozat” jobb, ha nem dől be mindenféle magyarázatának, hanem egyszerűen kirúgja.


Nem csak bulvár cikkek fogalmaznak így, hanem ún. pszichológiai írások is, sőt, egész tanulmányokat fűznek fel erre a fajta gondolkodásmódra. Így jön elő az „áldozathibáztatás” fogalma is, ami rengeteg indulatot vált ki mindenféle bűncselekmény, de akár egyszerű balesetek esetében is. Létezik ugyanis egy általános emberi tulajdonság: szeretjük az áldozatokat hibáztatni, hogy úgy érezzük, minket nem érhet utol ugyanaz a tragédia, mint azt, akit a férje megvert, akit megtámadtak az utcán, aki súlyosan megsérült egy ütközésnél, akit elütöttek, miközben biciklizett, akit zaklattak a munkahelyén…

De míg a nép hangja szereti az áldozatot hibáztatni, addig az új PC hozzáállás minden felelősséget levenne az áldozat válláról. Magyarul: soha nem beszélhetünk arról, hogy az, aki pórul járt, miben hibázott, hiszen ő járt pórul, vagyis a másik félre kell kenni minden felelősséget. Ha egy nő felmegy egy idegenhez és az zaklatja, bántalmazza, akkor ő semmiben nem hibás. Ha egy gyalogost elütnek az úttesten, ő semmiben nem hibás. És így tovább.

Ezzel az egész szemlélettel, mindkettővel, az áldozathibáztatóval és az áldozatot semmiben nem hibáztatóval egyaránt az a baj, hogy rohadtul nem érdeklik a tények. Nem érdekli, hogy az adott esetben mi történt, mi előzte meg a tragédiát vagy problémát, egyszerűen csak beáll egy többségi (vagy éppen kisebbségi) vélemény mögé, és azt szajkózza. Márpedig ez mindenhez vezet, csak ahhoz nem, hogy tárgyilagosan elemezzünk egy-egy esetet, és ahhoz főleg nem, hogy megelőzzük a hasonló esetek jövőbeli bekövetkeztét. Ideológiát gyártunk valamiből, csak, mert ez egyszerűbb, mint egyedileg elemezni dolgokat.

A hűtlenség összevetése bármivel, aminek bűncselekményekhez van köze, ugyanilyen ostoba megközelítés. Vagy, ha lehet még ostobább, hiszen valójában nincs áldozat. Sem elkövető. Ahol nincs bűncselekmény, ott ezekről a kategóriákról se beszélhetünk. Ha valaki eltitkol valami más, súlyos tényt a partnere elől, mondjuk azt, hogy halálos beteg, hogy kirúgták az állásából, hogy nyert a lottón vagy éppen elkártyázta a család összes pénzét… szóval bármit, ami súlyosabb, mint egy hűtlenség, akkor vajon úgy beszélünk róla, mint elkövetőről? A hazugsága önmagában bűncselekményként jelenik meg? Vagy csak hazugságként? És megpróbálunk magyarázatot találni arra, vajon miért is viselkedett így?

De nézzük az „áldozathibáztatás” kérdését a hűtlenség kontextusában. Itt ugye arról van szó, hogy azt feltételezzük (nem mi, hanem akik ilyen terminológiát használnak), hogy a „megcsalt” fél az áldozat, ellene követtek el valami súlyosat, bár az esetek nagy részében vele semmi nem történt, nem szenvedett kárt. De ha a hűtlenség kiderül, és a hűtlen fél megpróbálja megmagyarázni, hogy miért is tette, amit tett, akkor mindenféle magyarázata, ami arra irányul, hogy a partnere viselkedése mennyiben járult hozzá a döntéséhez, pusztán áldozathibáztatásként lesz elkönyvelve.

Magyarul: az, aki mellől a partner félrelép, könnyen lesöpörhet magáról minden felelősséget, mert az puszta áldozathibáztatás, tehát nem illik.

Milyen magyarázatok számítanak „áldozathibáztatásnak” ennek fényében?

-- Nem figyelsz rám, nem törődsz velem, elhanyagolsz.

-- Nem kommunikálsz velem, elzárkózol. Próbáltam veled megbeszélni a problémáinkat, de nem lehetett.

-- Nem érzem, hogy fontos lennék számodra.

-- Nem érzem, hogy szeretnél. Nem is szeretsz.

-- Nincs szexuális életünk. Pocsék a szex. Pocsék, és jeleztem is, de nem érdekelt.

-- Lekezelő vagy, gonoszkodsz, rosszul bánsz velem.

-- Bántalmazol.

-- Bántod a gyerekeinket (vagy másokat, akiket szeretek.)

-- Te is hűtlenkedsz.

-- Nem érzem magam férfinak/ nőnek melletted.

-- Nem kívánlak már.

-- Nem tudlak férfinak/ nőnek tekinteni, csak testvérnek vagy valami hasonlónak.

-- Úgy érzem, visszahúzol, nem hagysz fejlődni.

-- Mondtam neked, hogy nem vagyok monogám, de nem akartad megérteni.

 

És még folytathatnánk a sort. Ha minderre azt mondjuk, hogy nem érdekel, mert én vagyok az áldozat és semmi nem számít, ami a hűtlenséget megelőzte, akkor vajon mennyi esélyünk van megoldani a problémáinkat? És itt nem arról beszélek, hogy milyen esélyünk van megbocsátást nyerni… Nem: arról beszélek, hogy szinte minden kapcsolatban (egész kevés kivételtől eltekintve) két ember alakítja úgy a dolgokat, ahogy, és nem az a szerepkiosztás, hogy van egy áldozat meg egy elkövető. Hanem két felnőtt ember van, akik olykor hibáznak, olykor súlyos dolgokat követnek el, vagy éppen nem csinálnak semmit. És éppen az a baj.

A hűtlenség sokszor csak az a pont, amibe olyan kényelmesen bele lehet kapaszkodni, szőnyeg alá söpörve minden mást, mert azt mindenki nagyszerűen érti, hogy a másik félredugott… A többi finomságot sokkal nehezebb megbeszélni, láttatni.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy minden hűtlenség mögött ott van a partner valamely hibája. Létezik olyan is, hogy valaki egy tökéletesen boldog és kielégítő kapcsolat mellett folytat alternatív kapcsolatokat. De ettől még valami oka biztos van rá. Ha a partnere nem kíváncsi erre az okra, akkor soha nem fogja megtudni… Az már más kérdés, hogy amikor minden (vagy a dolgok egy része) napvilágra kerül, miként döntünk: folytatjuk nem mono formában vagy sem, de tisztázásra úgy nem kerülhet sor, hogy csak az egyik fél magatartását vizsgáljuk és minden felvetést, ami a másik dolgait illeti, áldozathibáztatásként lesöprünk az asztalról.