Tavaly decemberben orosz és ukrán oldalakon terjedt elsősorban az a nézet, hogy a nők ujjainak egymáshoz viszonyított mérete alapján meghatározható, hogy az adott hölgyek hajlamosak-e hűtlenségre vagy sem. A sajtóhírek brit tudósokra hivatkoztak: ezek állítólag arra a következtetésre jutottak, hogy azok a nők, akiknek a bal kezén a mutatóujj hosszabb, mint a gyűrűsujj, promiszkuisabb beállítottságúak, mint akikre ez nem jellemző.



Miután minden női olvasó megnézte, hogy nála mi a helyzet, és a férfiak is gyorsan kerítettek egy nőt, akiről tudják, hogy hűtlenkedik, gondoljuk végig, hogy egy ilyen "hírnek" milyen következményei lehetnek olyan párkapcsolatokban, amelyekben a férfi erőszakos és szélsőségesen féltékeny. Mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül, hasonló baromságok a féltékenysége felerősítéséhez vezethetnek - főleg, ha az illető neje vagy barátnője ujjai olyanok, amilyeneknek a cikkek leírják.

De mi állt az áltudományos következtetés hátterében? 2018-ban valóban megjelent egy tanulmány, amelyet az Oxfordi Egyetem kutatói jegyeztek. A neurokémiai receptor gének, a 2D:4D, az implulzív viselkedés és a párkapcsolat minősége közötti összefüggések témájában (Remélem, megközelítőleg jól fordítottam a címet.) A 2D-4D nyilván a mutatóujjat és gyűrűsujjat jelenti.

A kutatók 474 alanyt vizsgáltak meg (nőket és férfiakat egyaránt), megmérték a fent említett ujjaik hosszát, és nyálmintát vettek az résztvevőktől, hogy kilenc neurokémiai receptor génre vonatkozó DNS variációkat vizsgáljanak. Ezen túl személyiségteszteket tölttettek ki mindnekivel, hogy megállapítsák, a) mennyire impulzívak, 2) mennyire elégedettek a szerelmi kapcsolataikkal általában.

Hogy ez miért jutott egyáltalán eszükbe? Mert már korábban megállapították, hogy ezen ujjak egymáshoz viszonyított hosszának köze van ahhoz, hogy a terhesség alatt a magzat mennyi tesztoszteronnak volt kitéve. Erre alapozva mindenféle következtetésre jutottak már, a hosszabb gyűrűsujjú férfiak például macsóbbak, és a nők jobban vonzódnak hozzájuk, meg még lehetne sorolni a sporttal, tehetséggel, depresszióval kapcsolatos konklúziókat.

A kutatók megállapították, hogy a fent már említett ujjarányokkal rendelkező nők általában impulzívabbak és kevésbé elégedettek a kapcsolataikkal (ez utóbbi kérdésre amúgy nem is tudnék válaszolni, mert minden kapcsolatom más volt), de hűtlenségről szó sincs a felmérésben.

Egy 2015-ös kutatásban volt szó olyan következtetésekről, miszerint bizonyos ujjarányok tulajdonosai (úgy nők, mint férfiak), inkább hajlamosak több partnert választani életük során, míg mások inkább csak egy mellett tartanak ki. (Mondjuk ebben sincs szó hűtlenségről, lehet ez sorozatmonogámia is.) Ezt a két felmérést gyúrták össze az újságírók és hoztak ki egy hűtlenséggel kapcsolatos bombasztikus hírt, amit persze könnyű eladni.

Én is megnéztem az ujjaimat, ha már... És a két ujjam döntetlenre áll, egyik se hosszabb a másiknál, amúgy impulzív sem vagyok, sokkal inkább hajlok hosszan rágódni a dolgokon, a hűtlenségen is sokat agyaltam, mielőtt belevágtam. Az impulzivitás amúgy is csak a hűtlenség egy fajtájára jellemző, és megkockáztatom, hogy inkább a férfiak, mint a nők félrelépései mögött állnak hirtelen döntések.

Mint említettem, a párkapcsolati elégedettség szerintem magától  a kapcsolattól függ, és nem attól, hogy valaki ab ovo milyen beállítottságú: nehéz elképzelni olyan embert, aki bármilyen szar kapcsolatban elégedett, csak azért, mert magzati korban bizonyos mennyiségű tesztoszteronnak volt kitéve.

Értelmes ember számára nyilvánvaló, hogy a női hűtlenséget biológiai okokkal magyarázni teljesen félrevezető: vannak biológiai okai is, persze, létezik az a jelenség, hogy ovulációs időszakban jobban kívánjuk a szeretőnket (vagyis azt a férfit, aki nem él velünk), de mutasson már valaki nekem olyan nőt, aki csak ovulációs időszakban akar szexelni a szeretőjével. Akkor jobban kívánja talán, de minden más időszakban is kívánja. A női hűtlenség pont nem a hirtelen felindulásból elkövetett dugásokról szól általában.

Mint ahogy az is abszurd elképzelés, hogy a hűtlenséget kémiai úton meg lehetne szüntetni, ha ún. "hűséges" géneket plántálnánk a homo sapiensbe, ahogy ebben a posztban volt szó róla (de csak a férfiak tekintetében): az ember esetében a több partner iránti vágy és annak megélése vagy elfojtása mindig sokkal bonyolultabb, mint a mezei pockoknál vagy a leguánoknál.

Arról nem is beszélve, hogy lehet úgy hűtlen valaki, hogy tulajdonképpen monogám, csak a hivatalos partnerét nem kívánja. Vagyis a monogám hajlam mesterséges megerősítése sem jelentene megoldást. Hiszen az állatokkal ellentétben a homo sapiens az esetek igen nagy százalékában nem azzal fog párt alkotni (azzal lép házasságra), akit legjobban kíván szexuális értelemben, hanem ezer más faktor fogja meghatározni, milyen partner mellett köt ki. Ez még a nyugati világban is így van, hát még azokon a tájakon, ahol a család hozza meg a döntést az érintett egyén helyett...

Vagyis még a legszélsőségesebb monogám hajlamú nő is elcsábulhat, ha például a fenébe kívánja a családja, az anyagi helyzete vagy a tradíciók miatt neki jutott férjét. És annál hevesebb lesz az idegen iránt érzett vágya, minél monogámabb természetű. Vagyis éppen a "hűséghormon" megléte viheti hűtlenségbe - már ami a társadalmi konvenciók értelmében vett hűtlenséget jelenti. Aminek adott esetben semmi köze az egyén valódi párválasztási ösztönéhez.

Érdekes, hogy a brit és amerikai tudósok mennyire elszántan próbálnak amúgy szerintem eléggé tudománytalan módon magyarázatokat keresni ún. párválasztási stratégiákra. Mert a biológiát vizsgálhatják, de az emberi viselkedést annyi minden más befolyásolja, hogy soha nem érthetik meg az egyén döntéseit. És még csak tendenciákat se nagyon képesek megfogalmazni.