Hűségpártiak sokszor hivatkoznak arra, hogy őket nem is a félrelépés zavarja igazán, hanem a hazugság, de főleg az, hogy nem volt választási lehetőségük. Mármint az, hogy nem tudták előre, hogy meg fogják őket csalni, és nem dönthettek előre arról, hogy ebben az esetben mit reagáljanak. 



Azért tegyük fel, hogy van, aki tényleg bejelentené előre ezt a szándékát. (Tudok is ilyen esetről, annyira azért nem életidegen.) A kérdés az, hogy mikor és hogyan kerül sor erre a kellemes jelenetre. Akkor, ha a potenciális hűtlennek van már konkrét jelöltje, vagy, ha első alkalommal megy randira valakivel (társkeresőzés esetén a randik száma meglehetősen nagy lehet, míg az első szexre tényleg sor kerül), vagy inkább csak akkor, ha konkrétan szexrandira készül? Esetleg már akkor bejelenti, mikor elhatározza magában, hogy szeretőt fog keresni, vagy mikor regisztrált teszemazt a viszony.hu-ra? Vagy még mielőtt regisztrálna? Netán házasságkötés előtt jelentse be, mikor még maga sem tudja, hogy 15 év múlva egyszer hűtlen akar majd lenni? 

Szerintetek hol van az ideális pillanat? Na, és mi van azokkal, akik hirtelen felindulásból lépnek félre? Mikor már letolt gatyával/bugyival állnak mondjuk egy iroda közepén, hívják fel a férjüket/feleségüket, és meséljék el neki, hogy most meg fogják csalni?

A másik nagy kérdés, hogy ez a bejelentés legyen-e tényközlés vagy inkább engedélykérés. Drágám, én ezt most megteszem, akármit is mondasz. Vagy: Drágám, ha megengeded, megteszem, de a megtiltod, akkor persze nem. Ez így mennyire reális, elképzelhető egyáltalán?

A nyitott házasság persze más kérdés, ott elvi megállapodás van, és az engedély kölcsönös... Noha én nem hiszem, hogy felnőtt embernek engedélyre van szüksége, ha valamit meg akar tenni, sokan úgy gondolják, hogy meg lehet szabni egymásnak, mi fér bele, és mi nem. Aztán arra semmi garancia, hogy ezeket a szabályokat be is tartják, vagy, hogy tényleg elhiszik egymásnak, hogy ezek a szabályok. És arra sincs garancia, hogy nem gondolják meg magukat a szabályokat illetően, mikor végre történik is valami. 

Ha ti jelentenétek be előre, hogy most hűtlenek lesztek, melyik verziót választanátok? Adnátok vétójogot a partnereteknek, vagy nem? Esetleg úgyis tudjátok, hogy soha nem járulna hozzá semmihez, tehát eleve baromság lenne előre bejelenteni bármit is? Ha pedig borítékolható, hogy a hűtlenségnek még a gondolata is dührohamot vált ki a másikból, akkor van-e olyan józan eszű ember, aki elkövetné azt a marhaságot, hogy vallomást tesz?

Elég egyszer beleesnünk a túlzott őszinteség hibájába, és soha többé nem mossuk le magunkról a gyanút, még akkor sem, ha egyébként el se jutunk a megvalósításig. A puszta szándékért nem jár kisebb büntetés, mint a konkrét cselekvésért, és szinte biztos, hogy előbb-utóbb elhangzik: de mi a fenének kellett ezt nekem elmondanod? 

Hát akar bárki is (kevés kivételtől eltekintve) ilyen helyzetbe kerülni? Tényleg szeretné előre megkapni a jelentést, miszerint itt hűtlenség készül, és neki erre valahogy reagálnia kell? Tényleg szeretné eldönteni, hogy úgymond megengedi-e, vagy legalábbis tudomásul veszi és tűri, esetleg kifejezetten megtiltja (milyen jogon?)? Vagy inkább a kiborulás, a könyörgés, a fenyegetőzés, és az érzelmi zsarolás egyéb változatai felé venné az irányt?  

És mi van, ha hol megengedi, hol megtiltja, hol csak mindenféle módon akadályozza a partnere félrejárását? Ha az lesz a gyakorlat, hogy az ő hangulatától függ majd, mikor lehet és mikor nem? Erre a verzióra vajon ki vágyik? 

És ki szeretne ilyesmivel kísérletezni, ha tudható, hogy ebben a játékban csak egy dobás van, és ha az félremegy, sokkal szarabb lesz, mint azelőtt, és még élvezni se élveztünk semmit? Miért is kéne egy hűtlenségre vágyónak saját maga alatt vágnia a fát, és hazardíroznia azzal, hogy vallomást tesz? Miért kéne jobban szeretnie a partnere döntési szabadságát a sajátjánál? Ha az elvileg hűséges fél úgy gondolja, hogy bejelentés nélkül nincs döntési szabadsága, vajon nem jogos-e azt mondani, hogy a bejelentési kötelezettséggel a potenciális hűtlen fél döntési szabadsága vész el?