Noha már hallottam azt valakitől , hogy ő tökéletesen vissza tud idézni tetszőleges pillanatokat, és lehet, hogy hipnózisban is képesek vagyunk erre, a tökéletes memória, a felejtésre való képtelenség inkább átoknak tűnik, mintsem áldás lenne… Hiszen nem válogathatunk az emlékekben: nem csak a szépeket, hanem a szörnyűeket sem tudnánk elfelejteni.
A Black Mirror sorozat első évadának egyik epizódja olyan, nem is túl távoli világot vetít elénk, amelyben az emberek egy beültetett chip segítségével mindent rögzítenek, amit átélnek, és a látottakat ki is tudják vetíteni úgy, hogy bárki láthassa őket. Már most is túl sok pillanatot rögzítünk az okostelefonnal (bár ebben nagyok az egyéni különbségek), mennyivel elviselhetetlenebb lenne, ha minden egyes átélt másodperc ott lenne folyamatosan, elérhető közelségben… Nyilván rendkívüli veszélyeket rejtene mind lelkileg, mind egyéb szempontból (ha véletlen szemtanúkká válnánk, és ezzel potenciális áldozatokká…)
A 2050-be helyezett sztoriban egy hűtlenségi történet bontakozik ki, amelynek tagadására végül azért nincs mód, mert a férj, aki gyanút fog egy házibulin, addig erőlteti a dolgot, míg saját szemével nem láthatja, hogy a neje (a nő saját szemszögéből), hogyan jött össze a szeretőjével (és nemzette valószínűleg a gyereket, akit addig magáénak hitt). A szerető a nő korábbi kedvese volt, akiről a férjének még a kapcsolatuk elején nem mondta el a teljes igazságot, kisebbítve a dolog jelentőségét. Egy fél éves együttjárásról úgy beszélt, mintha csak egy hét lett volna: a férj pedig a memóriachip miatt pontosan fel tudja idézni, valójában mi hangzott el.
Egyébként a memóriatörlés lehetősége adott a rendszerben, csakhogy a nő nem élt vele (talán azért, mert szép emlék volt és szívesen idézte vissza), illetve, ha ezt tette volna, akkor is lenne egy „lyuk” az idővonalban, ami szintén gyanús lehetne… Vagyis bármit elrejteni szinte lehetetlen ebben a rendszerben.
Bennem az a gondolat is felvetődött ennek kapcsán, milyen nyomokat hagyunk a szeretői kapcsolatról, egyáltalán marad-e nyoma egyáltalán, ha annyira titkos, hogy maximálisan titokban akarjuk tartani. Készülnek közös fotók? Felvételek? Megtartjuk egymás leveleit? Vagy csak az emlékeinkben élnek ezek a pillanatok, mert nem akarjuk, hogy bárki utóbb megtalálja a bizonyítékokat? Amiről csak mi tudunk, amire csak mi emlékezünk, annak a kiderülésétől nem kell tartanunk? De ha közben fontos kapcsolat volt az életünkben, nem esik borzasztóan, hogy még egy közös fotónk sincs?
Miközben a legitim, felvállalt kapcsolatok manapság olyan túldokumentáltak, annyi nyomuk marad, a titkosak leginkább csak az emlékeinkben élnek… Bármilyen fontos volt is az életünkben, takargatjuk örökké. Kivételt képeznek persze a felvállalt szeretői viszonyok, amelyeknek lehetnek emlékei, de még ezeknél sem tűnik ildomosnak nagyobb közönséggel megosztani közös fotókat: még ha valaki poliamor is, nem biztos, hogy örülne, ha a partnere valaki mással ölelkezős vagy csókolózós fotót közölne a közösségi oldalán. Ahhoz már tényleg a kapcsolat teljes felvállalása kell…
Ez mindig eszembe jut, ha olyan házaspárok „szerelmes” fotóit látom, akiknek legalább az egyik tagjáról tudom, hogy egyáltalán nem olyan szerelmes és valaki másért rajong vagy rajongott. A „hivatalos” kapcsolat privilégiuma, hogy nyomot hagy, hogy évtizedekkel később vissza lehet nézni, milyenek voltunk. Pedig lehet, hogy valaki mással voltunk igazán boldogok. Vagy másokkal.
Valahol szomorú, hogy ma már papírra vetett szeretői levelek sincsenek, hogy a távoli utódok elolvashassák. Vagy hogy megsárgult, dugdosott fotókat nézegethessenek. Az emlékeinket azért mégsem szeretnénk egy az egyben megosztani senkivel.