A tartós és kiegyensúlyozott szeretői viszony egyik legfontosabb alapja, hogy felnőtt módon viselkedjünk. Úgy is mondhatnám: pontosan tudatában legyünk a korlátainknak és a lehetőségeinknek, tudjuk szabályozni az indulatainkat, ne essünk kétségbe, ne kapjunk dührohamokat, és ne hisztizzünk.
A regények és a filmek által ábrázolt szeretői viszonyok azonban pont ellentétes mintát mutatnak, hiszen egyrészt sokkal érdekesebb, mikor szélsőséges reakciók tarkítják a cselekményt, mint mikor mindenki fegyelmezett és normális mederben folynak a dolgok, másrészt a ki nem mondott didaktikus szándék is azt diktálja, hogy érzékeltessék, mennyire nem fenntartható, nem boldogító dolog a titkos kapcsolat, hogy mennyire nem vezet semmi jóra, ha áthágjuk a szabályokat.
De ha nem a fikciót, hanem az úgynevezett valóságot nézzük, akkor is csupa botrányos, meghökkentő, elborzasztó hírrel (vagy kacsával) szembesülhetünk: levágta, megégette, leöntötte, megkéselte, kitette a meztelen képét a netre, és még sorolhatnánk a sok szépséget, amit hűtlenség témában a pofánkba tolnak, azzal a nem is nagyon titkolt szándékkal, hogy borzadjunk csak el, és állapítsuk meg, mennyire nem éri meg félrelépni.
Arról nem is beszélve, hogy a nyilvános kivégzésekre áhítozó közönség mennyire imádja az ilyen híreket, és milyen mértékben bír tobzódni saját erkölcsi felsőbbrendűségének dicsőségében (vagyis annak látszatában).
Azt hiszem, ebben nem várhatunk változást, az óvatlan hűtleneket továbbra is ki fogják pellengérezni, meg fogják fenyegetni mindenféle lehetséges és lehetetlen büntetéssel, a krimik nagy részében továbbra is indítékként fog szerepelni a szerelemféltés, és a boldog szeretők továbbra is homályban fognak maradni.
Persze tény, hogy léteznek, nem kis számban olyanok, akiknek a felnőttes szeretősdi, az önuralom, a legendagyártás, a korlátok elfogadása nem igazán fekszik: általában róluk szerzünk tudomást, és ők ihletik a fantáziadús forgatókönyvírókat is. Nézzünk néhány tipikus reakciót, ami az infantilis szeretőre jellemző.
Semmi se elég neki. Ha a hét minden napján láthatja a kedvesét, az sem, mert a hétvégék kimaradnak. Persze minél többet kap, annál nehezebben viseli a korlátokat. Követelőzik, könyörög, valóban nagyon boldogtalannak érzi magát, ha nincs a kedvesével, és ebben a boldogtalan állapotban szinte tobzódik.
Nagyon rosszul viseli, ha a szeretője nem őt helyezi első helyre, noha elvileg tudja, hogy a viszonyok így működnek. De érzelmileg nem bírja elviselni. Még a szeretője gyerekeire is féltékeny, ha miattuk nem találkozhatnak. (Egyébként valójában több oka van féltékenynek lenni a gyerekekre, mint a házastársra, hiszen a házastárs sok esetben már nem kap igazi figyelmet és az érzelmek is kihűltek, de a gyerekeket nem tudja überelni, legalábbis legtöbbször.)
Megszállottá válik, és nyomozni, kémkedni kezd a szerető után... Mint egy féltékeny férj/feleség, de persze mégicsak másként. Például elhajt kocsijával a szeretője háza elé és végignézi, ahogy az a családjával elindul nyaralni. Vagy valami hasonló.
Előbb-utóbb elkezd intenzíven álmodozni arról, hogy fel kéne rúgnia az életét, és persze a szeretőnek is ezt kéne tennie, majd az álmodozást a kimondott "Szökjünk meg!" felszólítás követi, amelyről sosem lehet tudni, mennyire komoly. Mindenesetre az nem szokott a szökési terv kidolgozott része lenni, hogy utána mi lesz, mondjuk anyagilag... Azt sem igazán gondolja át, hogy vajon együttélés szempontjából összeillik-e a szeretőjével. És hogy milyen hatással lesz ez az egész a család egészére, pedig ha normál mederben tartja a dolgot, egész nyugodtan ellavírozhatna.
Előbb-utóbb lebukik, de nem valami fatális véletlen folytán, igazából le akar bukni, annyira nem bírja elviselni a helyzetből fakadó feszültséget. Itt aztán hatalmas megbánást is tanúsíthat akár, és rádöbbenhet, hogy mekkora marhaságot csinált... Bár a marhaság nem feltétlen maga a hűtlenség volt, hanem az, ahogyan hagyta elfajulni a helyzetet. Persze kérdés, hogy mennyi választási lehetősége volt.
De tán a legjellemzőbb, hogy mindvégig illúziót kerget, és nem a konkrét személybe szerelmes, hanem abba a fantáziába, amelyet alkotott róla. (Van, aki szerint minden szerelem illúzió, de szerintem nagy különbség van a teljesen projekciókra épülő szenvedély és a másik ember mély ismeretén alapuló szerelem között.)
Teljesen talán egyikünk sem mentes az ilyen viselkedésmintáktól - vagy, ha nem is válnak cselekvéssé ezek a pontok, érzelmileg belemerülhetünk mondjuk az elvonási tünetekbe, a féltékenységbe vagy a szökjünk meg-álmodozásba. És olyan is van, aki úgymond megszökik... Aztán esetleg visszakullog. Ha lehet. Némelyek meg nem is jönnek többé vissza, és esetleg sokkal boldogtalanabbak lesznek, mint előtte. Persze kis százalékban pozitív végkifejlet is lehetséges.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy sosem jó megoldás a válás, az eredeti kapcsolat felrúgása, csak ennek átgondoltnak kellene lennie, és nem megszökés formában kéne megvalósulnia. Maga az érzés, hogy legszívesebben elszöknénk a saját életünk elől, persze sokunkban ott van, és teljesen érthető is. A kérdés, hogy mit kezdünk vele.
[A posztot elsősorban az Apró titkok (Little Children) című film ihlette - az eredeti cím kifejezőbb, szerintem.]
A regények és a filmek által ábrázolt szeretői viszonyok azonban pont ellentétes mintát mutatnak, hiszen egyrészt sokkal érdekesebb, mikor szélsőséges reakciók tarkítják a cselekményt, mint mikor mindenki fegyelmezett és normális mederben folynak a dolgok, másrészt a ki nem mondott didaktikus szándék is azt diktálja, hogy érzékeltessék, mennyire nem fenntartható, nem boldogító dolog a titkos kapcsolat, hogy mennyire nem vezet semmi jóra, ha áthágjuk a szabályokat.
De ha nem a fikciót, hanem az úgynevezett valóságot nézzük, akkor is csupa botrányos, meghökkentő, elborzasztó hírrel (vagy kacsával) szembesülhetünk: levágta, megégette, leöntötte, megkéselte, kitette a meztelen képét a netre, és még sorolhatnánk a sok szépséget, amit hűtlenség témában a pofánkba tolnak, azzal a nem is nagyon titkolt szándékkal, hogy borzadjunk csak el, és állapítsuk meg, mennyire nem éri meg félrelépni.
Arról nem is beszélve, hogy a nyilvános kivégzésekre áhítozó közönség mennyire imádja az ilyen híreket, és milyen mértékben bír tobzódni saját erkölcsi felsőbbrendűségének dicsőségében (vagyis annak látszatában).
Azt hiszem, ebben nem várhatunk változást, az óvatlan hűtleneket továbbra is ki fogják pellengérezni, meg fogják fenyegetni mindenféle lehetséges és lehetetlen büntetéssel, a krimik nagy részében továbbra is indítékként fog szerepelni a szerelemféltés, és a boldog szeretők továbbra is homályban fognak maradni.
Persze tény, hogy léteznek, nem kis számban olyanok, akiknek a felnőttes szeretősdi, az önuralom, a legendagyártás, a korlátok elfogadása nem igazán fekszik: általában róluk szerzünk tudomást, és ők ihletik a fantáziadús forgatókönyvírókat is. Nézzünk néhány tipikus reakciót, ami az infantilis szeretőre jellemző.
Semmi se elég neki. Ha a hét minden napján láthatja a kedvesét, az sem, mert a hétvégék kimaradnak. Persze minél többet kap, annál nehezebben viseli a korlátokat. Követelőzik, könyörög, valóban nagyon boldogtalannak érzi magát, ha nincs a kedvesével, és ebben a boldogtalan állapotban szinte tobzódik.
Nagyon rosszul viseli, ha a szeretője nem őt helyezi első helyre, noha elvileg tudja, hogy a viszonyok így működnek. De érzelmileg nem bírja elviselni. Még a szeretője gyerekeire is féltékeny, ha miattuk nem találkozhatnak. (Egyébként valójában több oka van féltékenynek lenni a gyerekekre, mint a házastársra, hiszen a házastárs sok esetben már nem kap igazi figyelmet és az érzelmek is kihűltek, de a gyerekeket nem tudja überelni, legalábbis legtöbbször.)
Megszállottá válik, és nyomozni, kémkedni kezd a szerető után... Mint egy féltékeny férj/feleség, de persze mégicsak másként. Például elhajt kocsijával a szeretője háza elé és végignézi, ahogy az a családjával elindul nyaralni. Vagy valami hasonló.
Előbb-utóbb elkezd intenzíven álmodozni arról, hogy fel kéne rúgnia az életét, és persze a szeretőnek is ezt kéne tennie, majd az álmodozást a kimondott "Szökjünk meg!" felszólítás követi, amelyről sosem lehet tudni, mennyire komoly. Mindenesetre az nem szokott a szökési terv kidolgozott része lenni, hogy utána mi lesz, mondjuk anyagilag... Azt sem igazán gondolja át, hogy vajon együttélés szempontjából összeillik-e a szeretőjével. És hogy milyen hatással lesz ez az egész a család egészére, pedig ha normál mederben tartja a dolgot, egész nyugodtan ellavírozhatna.
Előbb-utóbb lebukik, de nem valami fatális véletlen folytán, igazából le akar bukni, annyira nem bírja elviselni a helyzetből fakadó feszültséget. Itt aztán hatalmas megbánást is tanúsíthat akár, és rádöbbenhet, hogy mekkora marhaságot csinált... Bár a marhaság nem feltétlen maga a hűtlenség volt, hanem az, ahogyan hagyta elfajulni a helyzetet. Persze kérdés, hogy mennyi választási lehetősége volt.
De tán a legjellemzőbb, hogy mindvégig illúziót kerget, és nem a konkrét személybe szerelmes, hanem abba a fantáziába, amelyet alkotott róla. (Van, aki szerint minden szerelem illúzió, de szerintem nagy különbség van a teljesen projekciókra épülő szenvedély és a másik ember mély ismeretén alapuló szerelem között.)
Teljesen talán egyikünk sem mentes az ilyen viselkedésmintáktól - vagy, ha nem is válnak cselekvéssé ezek a pontok, érzelmileg belemerülhetünk mondjuk az elvonási tünetekbe, a féltékenységbe vagy a szökjünk meg-álmodozásba. És olyan is van, aki úgymond megszökik... Aztán esetleg visszakullog. Ha lehet. Némelyek meg nem is jönnek többé vissza, és esetleg sokkal boldogtalanabbak lesznek, mint előtte. Persze kis százalékban pozitív végkifejlet is lehetséges.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy sosem jó megoldás a válás, az eredeti kapcsolat felrúgása, csak ennek átgondoltnak kellene lennie, és nem megszökés formában kéne megvalósulnia. Maga az érzés, hogy legszívesebben elszöknénk a saját életünk elől, persze sokunkban ott van, és teljesen érthető is. A kérdés, hogy mit kezdünk vele.
[A posztot elsősorban az Apró titkok (Little Children) című film ihlette - az eredeti cím kifejezőbb, szerintem.]