Pedig valami mégis hibádzik, valamitől nem érzik teljesnek magukat. És ez a valami a nőiség, illetve férfiasság – hogy valóban átélhessék női és férfi mivoltukat. A tartós kapcsolat, a családi kötelezettségek, a monotónia, az, hogy egymásra már nem szexuális partnerként, hanem szülőként tekintünk (a halálom, mikor házaspárok anyának és apának szólítják egymást), megfosztja őket valami esszenciálistól: attól, hogy megéljék az identitásuktól elválaszthatatlan nőiességünket, illetve a férfiasságunkat, kire mi vonatkozik.
Mikor két ember összejön, akkor az esetek többségében az ellentétes pólusok vonzzák egymást: a nőies nőt a férfias férfi, a nőies férfit a férfias nő, sőt, még egynemű pároknál is szokott lenni egy inkább nőies, illetve inkább férfias partner, mivel azt keressük a másikban, ami kiegészít, nem, ami azonos velünk.
A tartós kapcsolatok, házasságok sokszor elhomályosítják a nemi jellegeket. Az anyaság ugyan rendkívül nőies dolog, de meg is keményít: nevelni, irányítani kell, a gondozás, vigasztalás mellett sok olyasmit is kell csinálni, ami nem a lágy nőiesség sajátja, sok nő ilyenkor hatalmas változáson megy keresztül, kevésbé ad magára, elkezd például állandóan nadrágban, lapos sarkú cipőben járni, az egyetlen szempont, hogy kényelmes és praktikus legyen, amit visel…
Az igazi mátriárkák például, akik egy egész családot irányítanak, alapvetően félve tisztelt és meglehetősen maszkulin figurák: mert az anyaság férfias szerepekre is rákényszerít. Nem ritkán épp a gyerekekkel sokkal több időt töltő anya az, aki boszorkaként jelenik meg a többi családtag szemében, mert rá hárul, hogy következetes és szigorú legyen.
A férfiak pedig, minél jobban bevonódnak a gyereknevelésbe, ami persze nagyon pozitív, annál inkább vesznek fel nőiesnek gondolt tulajdonságokat. Domesztikálódnak, gondoskodóbbak, érzékenyebbek lesznek. És isten ments, hogy visszakívánjuk a régi idők kemény és rideg mentalitását (amiben amúgy a sokgyermekes, kilúgozott, agyondolgoztatott anyák semmiben nem maradtak el az akkori idők családapáitól), de a modern apafigura inkább softy, kenyérre kenhető, empatikus jellegű.
Mi ezzel a baj? Mindössze az, hogy minél több férfias tulajdonsága lesz a nőknek és minél több nőies a férfiaknak, annál kevésbé fog működni a szexuális vonzás. Főleg, ha még a szülői szerep olyannyira eltakar minden mást, hogy már nem is látjuk egymásban a nőt, illetve a férfit. Itt lép be a külső szereplő: aki nem az otthoni énünket ismeri, hanem aki számára elsősorban a másik pólust tudjuk reprezentálni. És ez akkor is igaz, ha odahaza ő is ugyanúgy megfosztatott a szexualitásától vagy annak lelki átérzésétől, mint mi magunk.
A szerető az a férfi, aki mellett igazán nőnek érezhetjük magunkat, aki még úgy tud ránk nézni, hogy nem a háziasszonyt, nem az anyát, nem a menyet, nem apuka kislányát, nem az anyjával vásárolgató lányt látja, hanem a szépasszonyt… És a nő, aki férfiasnak, kompetensnek, menőnek, határozottnak, önállónak, elérhetetlennek lát bennünket. Aki számára titokzatosak maradhatunk, akinek frissen borotválva, beparfümözve, elegáns vagy legalábbis tiszta ruhában prezentálhatjuk magunkat. (Ez persze egy hosszabb szeretői kapcsolat során nem fenntartható, de az elején általában jellemző.)
Önmagában a távolság, hogy nem vagyunk egymás számára bármikor elérhetők, hogy vágyakoznunk kell, hogy módunkban áll olyan képet nyújtani, ami szexuálisan leginkább vonzó, arra predesztinál minket, hogy a szeretővel sokkal intenzívebben éljük meg a nemiségünket, annak nem csak szexuális, hanem minden más aspektusát is, mint a házastárssal.
Ha a házastársak felismerik, hogy egymással szemben már nem funkcionálnak nőként és férfiként, ha megértik, hogy ez probléma és orvosolni kéne, akkor tehetnek azért, hogy visszahozzák a nőieséget, férfiasságot a kapcsolatukba. De a legtöbb pár ezt annyira nem tudatosítja magában és még ha tudatosítja is, annyira nem meri tematizálni, szóba hozni, vagy, ha ez mégis megtörténik, akkor annyira valószínű, hogy falakba ütközik a partnerénél, hogy csak ritkán indul el egyáltalán valami a kapcsolatban, ami a javulás felé mutatna.
És még ha fel is ismerik a párok ezt a dinamikát, attól még a múltat nem lehet (és nyilván nem is kívánatos) eltörölni… Látták már egymást mindenféle állapotban, ami nem éppen hízelgő… Amíg nem látják meg a másikat egy másik, külső szereplő szemével, amíg nem jönnek rá, hogy mennyire vonzó és szexi lehet az általuk már megunt partner, addig nem igazán lesznek képesek átérezni az egész problémát.
Egy hosszú szeretői kapcsolat persze ugyanúgy behúzhat minket a mindennapok világába, ha sokszor találkozunk, és mindenféle nehézségeken, betegségeken, magánéleti kríziseken megyünk keresztül közben, együttélés és sok egzisztenciális vita nélkül azonban jobban fenntartható a nő/férfi dinamika.
Ha pedig nem vagyunk sikeresek szeretőkeresés közben, akkor lehet, hogy épp azért, mert nem mutatjuk meg a potenciális partnernek, hogy mellettünk igazán nőnek/ férfinak érezheti magát. Hiszen a külső kapcsolatokat elsősorban ez fűti. És nagyon sokan nem éreznek rá, hogy amit kínálnak, az minden, csak nem az, amit az ellenkező pólus keres, pedig általában ők is az ellenkező pólust keresik.