Ezt a kérdést sokan teszik fel maguknak: vajon ha tudom, hogy a partnerem egyik szülője vagy akár mindkettő a kapcsolatának valamely szakaszában hűtlen volt, akkor számítsak-e arra, hogy a partnerem is hajlamosabb lesz erre a viselkedésre? Na jó, ha tudom, akkor elgondolkozhatok ezen, de az esetek többségében nem fogom tudni. Sokszor a gyerekük se tudja, sőt, a házastárs sem, akit "megcsaltak"... De ha a házastárs tudja is, miért kötné a gyerek orrára? 

 
A látencia valószínűleg sokkal magasabb, mint hogy ezt a jelenséget érdemben vizsgálni lehessen, amerikai kutatók mégis megtették, három különböző felmérést készítettek. Ezekből például az derült ki, hogy a hűtlen szülőkkel rendelkezők két és félszer nagyobb valószínűséggel fognak maguk is félrelépni. De itt nem is igazán arról van szó, hogy a szülők hűtlenek voltak-e, hanem arról, hogy ez kiderült-e valahogy. Hogy ebből botrány, szakítás, válás, esetleg örök huzakodás, civakodás, családi dráma lett-e. 

Mert ha nem lett, és a hűtlenség diszkrét mederben maradt, senki nem balhézott senkivel, akkor a gyerek abban a hitben éli majd világát, hogy a szülei harmóniában éltek - vagy, ha nem is harmóniában, de megcsalás nélkül. Én például nem tudom, hogy a szüleim házasságában volt-e félrelépés. Nem is fogom már megtudni. Semmilyen szempontból nem befolyásolt az ő párkapcsolatuk abban, hogy hűtlen lettem. Sokkal inkább abban befolyásolt, hogy akkor is benne maradtam a házasságomban, amikor már rég nem kellett volna, és csak nehezen vetkőztem le a hiedelmeimet, amelyek a válás lehetetlenségéről szóltak. 

Visszatérve az amerikaiak felméréseire, a "felderített" hűtlenségben érintett szülők gyerekei szerintük még így is alacsony hűtlenségi rátát produkálnak, mert ennek a csoportnak 75%-a nem volt még hűtlen. Viszont a három felmérés egyikére sem jellemző, hogy igazán hosszú ideje tartó kapcsolatokat vizsgáltak volna (még a 3. felmérésben is csak 5 év volt a kapcsolatok átlag hossza, a többiben kevesebb), vagyis a partnereknek bőven benne van még idejük eljutni odáig, hogy elegük legyen a monogámiából.

Az viszont meghatározó, hogy ki milyen példákat lát maga előtt a hűtlenség kimenetelére vonatkozóan. Persze itt is csak arról a hűtlenségről beszélhetünk, amely kiderült, az esetek többségéről valószínűleg az utódok nem szereznek tudomást. Ha az illető azt tapasztalta, hogy a lebukás nem vezetett tragédiához, sőt, egy válás után mindkét szülő boldogabb életet volt képes kialakítani magának, akkor nem látja majd olyan feketén a hűtlenséget, mint az, akinek a családjában komoly traumát okozott az egész jelenség. 

De attól, hogy valaki tanúja volt az egyik szülő kétségbeesésének, vagy éppen annak, hogy szétesik a családja, mert az apja/anyja elhagyja őket, talán vissza se néz, többé találkozni sem akar velük, ő még nem lesz elkötelezett a monogámia iránt. Nem feltétlen marad egyetlen partner mellett, csak, mert látta, hogy a hűtlenkedést lehet nagyon  rosszul is csinálni. Mondjuk megpróbálhatja másképp, mint az apja/anyja. Van, akit annyira traumatizált, hogy az apja elhagyta őket, hogy ő semmi esetre se válna el, de szeretőt azért tart, mert alapvetően nem boldog a házassága. 

Van, aki nem mer szeretőt tartani, de alkalmi kalandokba bocsátkozik, és megpróbál maximálisan lebukásmentes stratégiát alkalmazni, nehogy dráma legyen a dologból. És eszébe se jutna, hogy ugyanazt csinálja, amit a szülő tett, hiszen a hűtlenségnek rengeteg fajtája létezik, és valóban nem is ugyanazt csinálja. 

Sokan elméletben ugyan elutasítják a hűtlenséget, és képesek a legkonzervatívabb eszméket hirdetni, mert azt tanulták otthon, hogy ezekről a dolgokról így illik gondolkodni/nyilatkozni, a cselekedetek szintjén azonban egész más zajlik. Ők a gyakorló hűtlenek, akik még saját maguknak sem vallják be, hogy amit tesznek, az ellenkezik az elveikkel - vagyis valójában nincsenek saját elveik. 

Mint annyi más forgatókönyvvel, amit a szüleinktől kapunk készen, erre is illik, hogy vagy követjük a scriptet, vagy éppen az ellenkezőjét csináljuk, esetleg először egyiket, aztán a másikat. Biztos, hogy valamilyen irányba befolyásolnak a szüleink hiedelmei, de hogy ez melyik irány lesz, azt lehetetlen előre tudni. 

Vagyis azt mondanám, a szülők hűtlensége csak nagyon kis mértékben befolyásolja a gyerekeik viselkedését, éppen a poszt elején említett rendkívül magas látencia miatt is: amiről nem tudunk, az nem befolyásol. Persze erre lehet azt mondani, hogy a gyerek mindent megérez (ebben nem hiszek), de konkrét tudása akkor sem lesz a dolgokról, ha érzi, hogy nincs minden rendben. A feszültséget tapasztalja, de annak pontos okáról fogalma sincs, ha nem kötik az orrára. 

A felmérésekről és konklúziókról itt lehet olvasni.