A hűtlenség ábrázolásának egyik kliséje: a félrelépő, félreérző férfit vagy nőt állandóan gyötri a lelkiismerete, felőrli, hogy hazugságban él, nem is bírja sokáig, előbb-utóbb vallomást tesz, vagy lebukik, mert nincs energiája elég hihető fedősztorikat gyártani, vagy egyszerűen nincs képe (tehetsége) hazudni.
Ha már együtt kell élnünk ezzel a kellemetlen jelenséggel - gondolja a hűtlensekről író szerző, legyen az krimiíró vagy pszichológus -, minimum, hogy azt higgyük, a hűtlenek mindig elnyerik méltó büntetésüket.
Ha már együtt kell élnünk ezzel a kellemetlen jelenséggel - gondolja a hűtlensekről író szerző, legyen az krimiíró vagy pszichológus -, minimum, hogy azt higgyük, a hűtlenek mindig elnyerik méltó büntetésüket.
Ugyancsak megszokott klisé, hogy a férfi akkor visz ajándékot a feleségének, ha épp megcsalta - noha ez nagyon sok emberre biztosan nem igaz, már csak azért sem, mert a hűtlenkedést folyamatosan gyakorlók minden héten kétszer nem fognak rózsacsokorral és bonbonnal hazaállítani, akinek meg van egy kis sütnivalója, az nem hívja fel magára így az asszony figyelmét. De azért megkérdem: volt már köztetek olyan, aki ezt alkalmazta? Vagy aki a férjétől sejthetően ezért kapott egy kis (vagy nagy) figyelmességet?
A Masters of Sex c. sorozatban, amelyről már írtam, a legnagyobb nőcsábász orvos mindig akkor állított be egy rakás ajándékkal, amikor dobta az épp aktuális nőjét, és a felesége tudta, hogy mi az oka a hirtelen bőkezűségnek - de legalább a gyerekek örültek az ajándéknak.
Érdekes, hogy a nőkkel kapcsolatban ilyen klisé nem létezik, legalábbis én nem tudok róla: a nő ezek szerint egyáltalán nem érez bűntudatot, vagy a kliségyártás még mindig csak a férfi hűtlenségéig jutott el?
Azt hiszem, a lelkifurdalás elsősorban kezdetben jelentkezik, sőt, leginkább az első szex vagy az első fontosabb esemény előtt, ami esetleg még nem szex, csak egy csók, egymás hosszas felizgatása. Én is tapasztaltam, és másoktól is hallottam már, hogy sokkal kevesebb bűntudatuk volt a döntő esemény után, mint amire számítottak.
Sőt, lehet, hogy aki végig sem viszi az egészet, mert még a tettleges hűtlenség kapujában megtorpan és akkor vall, nagyobb bűntudattal fog küzdeni, mint az, aki végigmegy az úton. Mivel nincs feloldás, nincs meg a várt gyönyör, félbeszakad egy ígéretes kaland, az ember csak arra tud gondolni, hogy nem érte meg... A hűtlenség kellemetlen részét élte csak át, pont a kellemest szalasztotta el. Ha még nagy bűntudatában be is vallja, ami meg se történt, a partnere esetleg a vallomás miatt mérgesebb lesz, mint a vágy miatt, amit a majdnem-hűtlen érzett.
Arról érdekes módon még nem nagyon hallottam, hogy valaki megveregette a partnere vállát, mert ellenállt a kísértésnek, és érdemrendet ajándékozott volna neki. Pedig aki nem is esik kísértésbe, annak rohadtul nem nehéz ellenállnia. Ha már ennyire díjazzuk elviekben a nyílt kommunikációt és az őszinteséget, meg a kísértés legyőzését (egy frászt díjazzuk, ne dőljetek be neki), akkor igenis hatalmas dicséretet érdemelnének a szánom-bánom majdnem-hűtlenek. De csak lecseszést kapnak.
A gyakorló hűtleneknek viszont ritkán van nagy bűntudatuk. Valamennyi akad, kinek több, kinek kevesebb, de hosszú távon ezt a műfajt csak úgy lehet csinálni, ha ezzel az adag lelkifurdalással együtt tudunk élni. Ha meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy miért kell ezt tennünk, miért nem olyan vészes. Lehet ezt öncsalásnak nevezni, de lehet bármi mást is öncsalásnak nevezni - azt is, ha valaki elhiteti magával, hogy nem kell neki a szex, és más tevékenységekben találja meg a kiteljesedést, vagy meggyőzi magát arról, hogy jól működik a házassága, noha valójában egy kalap szar.
Van, aki szerint ez nagyobb öncsalás, mint az, ha meggyőzzük magunkat arról, hogy lehetünk hűtlenek anélkül, hogy gazemberek lennénk. Sose lesz megegyezés abban, hogy mi a nagyobb önbecsapás, mert mindenki a saját seggét védi, természetesen. Ki milyen habitussal rendelkezik, és milyen döntést hozott, azt fogja tudni etikusként beállítani - noha vannak olyanok is, akiknek tökéletesen mindegy, hogy amit tesznek, az etikus-e vagy sem.
Persze az is lehet egy módszer, hogy újra és újra eljátsszuk a megtértet, megígérjük önmagunknak, hogy soha többé nem "vétkezünk", majd megint elcsábulunk, és skizofrén módon ezt műveljük éveken keresztül. Erre is láttam már példát, azzal súlyosbítva, hogy az illető kb kéthetente kirúgta a barátnőjét, aztán mindig visszasomfordált.
Nyilván az is befolyásolja a bűntudatot, hogy történik-e valami visszafordíthatatlan, amit a hűtlenség következményeként értelmezhetünk. Lehet hosszú évekig bűntudatmentesen, könnyedén hűtlenkedni, míg csak meg nem zakkan a férj vagy a feleség, és pokollá nem teszi mindenki életét: ilyenkor az egyik lehetséges válasz, hogy megtagadjuk az eddigi gondolkodásmódunkat, és önmagunkat vádoljuk azért is, ami nem a mi hibánk.
Ugyanilyen reakciót válthat ki, ha a partnerünk megbetegszik vagy még rosszabb: meghal. Hiába nincs a két dolognak semmi köze egymáshoz, a bűntudat valószínűleg meg fog jelenni. Talán ezért olyan ritka, hogy a megözvegyült ember a szeretőjével kössön házasságot.
Ti mennyi bűntudattal küszködtök? Egyáltalán bűnnek tekintitek-e a szeretőzést, mert, ha nem, akkor a bűntudat sem indokolt.
A Masters of Sex c. sorozatban, amelyről már írtam, a legnagyobb nőcsábász orvos mindig akkor állított be egy rakás ajándékkal, amikor dobta az épp aktuális nőjét, és a felesége tudta, hogy mi az oka a hirtelen bőkezűségnek - de legalább a gyerekek örültek az ajándéknak.
Érdekes, hogy a nőkkel kapcsolatban ilyen klisé nem létezik, legalábbis én nem tudok róla: a nő ezek szerint egyáltalán nem érez bűntudatot, vagy a kliségyártás még mindig csak a férfi hűtlenségéig jutott el?
Azt hiszem, a lelkifurdalás elsősorban kezdetben jelentkezik, sőt, leginkább az első szex vagy az első fontosabb esemény előtt, ami esetleg még nem szex, csak egy csók, egymás hosszas felizgatása. Én is tapasztaltam, és másoktól is hallottam már, hogy sokkal kevesebb bűntudatuk volt a döntő esemény után, mint amire számítottak.
Sőt, lehet, hogy aki végig sem viszi az egészet, mert még a tettleges hűtlenség kapujában megtorpan és akkor vall, nagyobb bűntudattal fog küzdeni, mint az, aki végigmegy az úton. Mivel nincs feloldás, nincs meg a várt gyönyör, félbeszakad egy ígéretes kaland, az ember csak arra tud gondolni, hogy nem érte meg... A hűtlenség kellemetlen részét élte csak át, pont a kellemest szalasztotta el. Ha még nagy bűntudatában be is vallja, ami meg se történt, a partnere esetleg a vallomás miatt mérgesebb lesz, mint a vágy miatt, amit a majdnem-hűtlen érzett.
Arról érdekes módon még nem nagyon hallottam, hogy valaki megveregette a partnere vállát, mert ellenállt a kísértésnek, és érdemrendet ajándékozott volna neki. Pedig aki nem is esik kísértésbe, annak rohadtul nem nehéz ellenállnia. Ha már ennyire díjazzuk elviekben a nyílt kommunikációt és az őszinteséget, meg a kísértés legyőzését (egy frászt díjazzuk, ne dőljetek be neki), akkor igenis hatalmas dicséretet érdemelnének a szánom-bánom majdnem-hűtlenek. De csak lecseszést kapnak.
A gyakorló hűtleneknek viszont ritkán van nagy bűntudatuk. Valamennyi akad, kinek több, kinek kevesebb, de hosszú távon ezt a műfajt csak úgy lehet csinálni, ha ezzel az adag lelkifurdalással együtt tudunk élni. Ha meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy miért kell ezt tennünk, miért nem olyan vészes. Lehet ezt öncsalásnak nevezni, de lehet bármi mást is öncsalásnak nevezni - azt is, ha valaki elhiteti magával, hogy nem kell neki a szex, és más tevékenységekben találja meg a kiteljesedést, vagy meggyőzi magát arról, hogy jól működik a házassága, noha valójában egy kalap szar.
Van, aki szerint ez nagyobb öncsalás, mint az, ha meggyőzzük magunkat arról, hogy lehetünk hűtlenek anélkül, hogy gazemberek lennénk. Sose lesz megegyezés abban, hogy mi a nagyobb önbecsapás, mert mindenki a saját seggét védi, természetesen. Ki milyen habitussal rendelkezik, és milyen döntést hozott, azt fogja tudni etikusként beállítani - noha vannak olyanok is, akiknek tökéletesen mindegy, hogy amit tesznek, az etikus-e vagy sem.
Persze az is lehet egy módszer, hogy újra és újra eljátsszuk a megtértet, megígérjük önmagunknak, hogy soha többé nem "vétkezünk", majd megint elcsábulunk, és skizofrén módon ezt műveljük éveken keresztül. Erre is láttam már példát, azzal súlyosbítva, hogy az illető kb kéthetente kirúgta a barátnőjét, aztán mindig visszasomfordált.
Nyilván az is befolyásolja a bűntudatot, hogy történik-e valami visszafordíthatatlan, amit a hűtlenség következményeként értelmezhetünk. Lehet hosszú évekig bűntudatmentesen, könnyedén hűtlenkedni, míg csak meg nem zakkan a férj vagy a feleség, és pokollá nem teszi mindenki életét: ilyenkor az egyik lehetséges válasz, hogy megtagadjuk az eddigi gondolkodásmódunkat, és önmagunkat vádoljuk azért is, ami nem a mi hibánk.
Ugyanilyen reakciót válthat ki, ha a partnerünk megbetegszik vagy még rosszabb: meghal. Hiába nincs a két dolognak semmi köze egymáshoz, a bűntudat valószínűleg meg fog jelenni. Talán ezért olyan ritka, hogy a megözvegyült ember a szeretőjével kössön házasságot.
Ti mennyi bűntudattal küszködtök? Egyáltalán bűnnek tekintitek-e a szeretőzést, mert, ha nem, akkor a bűntudat sem indokolt.