Nincs nagyobb kapcsolatgyilkos, mint az unalom. És a legtöbb tartós, együtt élős kapcsolatban, például házasságban felüti a fejét. Vannak, akik szerint az unalom annak a jele, hogy jó dolgunkban nem tudjuk, mit csináljunk és ha eljárnánk kapálni, mindjárt kigyógyulnánk az unalmunkból.


Mások szerint, ha unatkozunk egy biztonságos, kiszámítható kapcsolatban, akkor az csak azért lehet, mert rosszul kötődünk. Az unalom egyenest annak a jele lehet, hogy a kapcsolatunk egészséges. Komolyan…

Hogy is van ez? Azért unatkozunk, mert minden rendben van, nem ülünk érzelmi hullámvasúton, a dolgok kiszámíthatóak, tudjuk, hogy szeretnek és mi is szeretünk, és ha ez nekünk nem elég, akkor a baj a mi készülékünkben van. Merthogy miért is várunk izgalmat a szerelemben? Miért várunk nagy érzelmeket, kilengéseket, váratlanságot?

Az így gondolkodók szerint az, aki az unalmas kapcsolatban unatkozik, igazából azért érez így, mert korábbi, viharos kapcsolataiban ahhoz szokott, hogy nagy hullámok és hullámvölgyek közepette zajlott minden, vagy madarat lehetett vele fogatni, vagy éppen mélységes kétségek gyötörték. Ehhez képest egy egyenes vonalnak tűnő, kiegyensúlyozott élet mennyivel jobb, hát nem? Aztán mégse tud neki örülni a dög.

Sokan éppen azért választanak szeretőt, mert már annyira unják a partnerüket, sőt, önmagukat a partnerük mellett, hogy bármi jobbnak tűnik, még az érzelmi hullámvasút is. Bármit inkább, mint azt a posványt, amit egy unalmas kapcsolat jelent!

De mitől válik olyan fojtogatóvá sok tartós kapcsolat? És miért nem gondolom, hogy a megoldás az lenne, ha átprogramoznánk az agyunkat az unalom élvezésére?

Emlékszem, egy barátnőm, aki számára a férjhez menés volt az életcél és évekig készült az esküvőjére, mikor végre megkapta, amit akart, depresszióba esett. Pedig ráadásul még a szüzességét is csak a nászéjszakán vesztette el, tehát nem valami addig is rutinszerűen végzett tevékenységet folytattak, hanem valami teljesen újba kezdtek. Azt hiszem, maga a kilátás, hogy most már mindig azzal az egy emberrel kell lennie, hogy vele fog megöregedni, egyszerűen olyan sivárnak tűnt hirtelen, hogy melankóliába sodorta.

Nálam ez a fogság-érzés később jött el, de én nem is éltem együtt az exemmel évekig. Akkor lett minden rosszabb, mikor végre megállapodtunk, lett lakásunk, és úgy tűnt, hogy sínen vagyunk. Nem kifejezés, hogy mennyire elkezdtem unatkozni mellette. Ezért ezerféle tevékenységet találtam ki magamnak, csakhogy a szexuális és érzelmi energiáimat mindez nem kötötte le.

Lehet, hogy rosszul kötődöm (vagy kötődtem valaha), de annyi biztos, hogy nem csak bennem volt a hiba. Az exem tényleg nagyon unalmas. A szokások és rutinok rabja, minden újdonságtól irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől. És nem ő az egyetlen: sok olyan férfit ismerek, aki egyrészt érzelmileg elérhetetlenné válik, ha úgy gondolja, hogy akkor ő most megállapodott, másrészt ezerrel húzza vissza azt a nőt, aki ki akarna bontakozni és szeretne több lenni, mint hagyományos szerepeket betölteni. És kövezzetek meg, de ha megérkeznek a gyerekek, akkor az anya számára általában a monotónia extrém növekedését jelenti, az apa részéről meg konzervatívabb hozzáállást, mint amilyen azelőtt jellemezte.

Azt hiszem, a nők sokkal jobban unatkoznak a kapcsolataikban, mint a férfiak. És az, hogy unatkoznak, nem feltétlenül azt jelenti, hogy tévesek a szerelemről vallott elképzeléseik vagy hogy csak a bizonytalan kötődésben érzik komfortosan magukat. Egyszerűen jelentheti azt, hogy a kapcsolatuk tényleg unalmas és a férjük megrekedt egy szinten, ahonnan hat lóval se lehet kimozdítani.

A szeretőkeresés, a szexuális kalandok pedig garantáltan megszűntetik a posványos állapotot. Ó, lehet, hogy teljesen hazavágnak olykor, lehet, hogy a poklok poklát játjuk meg miattuk. Nem gondolom, hogy ez pozitív, de legalább érezzük, hogy élünk. Dobog a szívünk, elpirulunk, kimelegszünk, lefagyunk, lelkesedünk és csalódunk, újrakezdünk. Élünk.

Lehet persze mással próbálkozni, találkoztam olyan kisgyerekes nővel, aki maratoni futó lett unalmában, szerintem azért, mert addig se kellett otthon tespednie és háziasszonyt játszania, amíg futott. De lehet, hogy futás közben ismerkedni is tudott olyan extrém sportolókkal, mint ő maga.

A nők igen találékonyak abban, hogy pótcselekvéseket keressenek: tanfolyamokra járnak, sportolnak, pszichológust fogadnak, a szomszédságban szervezkednek… Arra azonban mindez nem gyógyír, ha a szexuális és érzelmi energiáikat nincs kire irányítaniuk. És egy rutinba kapaszkodó férjre mindezt nem lehet ráirányítani. Egyesek szeretőt keresnek, a szerencsésebbek meg kinyitják a házasságukat.

Azt mondani, hogy csak át kell programoznunk az agyunkat, és máris nem látjuk unalmasnak azt, ami unalmas, pofátlan gázlángolás.
Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nincsenek emberek, akik extrém sok drámát igényelnek és képtelenek kiegyensúlyozottságra, de nagyon sok esetben nem erről van szó, hanem teljesen hétköznapi és orvosolható unalomról.