Húsz éve ugyanaz a meló, húsz éve ugyanaz az útvonal, rendezett családi körülmények, serdülő gyerekek, szívélyes házasság: látszólag minden rendben van John Clark életében. Jól keres, korához képest remekül néz ki, senki nem beteg a családban, szóval ideálisnak nevezhetnék a helyzetet, de John-nak mégis hiányzik valami. Mondhatnánk, klasszikus életközépi válság szituáció, de attól, hogy rányomunk egy bélyeget, a dolog még nem lesz kevésbé valóságos. 



John vonata minden nap elhalad egy tánciskola ablakai előtt és ő egyszer csak felfigyel egy nőre, aki egyedül áll az egyik ablakban és csak mereng az estébe... Az a vonatból is látszik, hogy mennyire csinos és a férfi fantáziáját belobbantja a melankólikus kép: egy nap úgy dönt, hogy beiratkozik a tánciskolába, mert meg akarja ismerni azt a nőt. 

A Shall We Dance? című 2004-es filmről van szó (jelenleg látható a Netflixen), amelyben Richard Gere alakítja Johnt, Jennifer Lopez a titokzatos táncosnőt, Paulinát és Susan Sarandon a feleséget, Beverly-t, aki mellől a férje komolyan félreérez. Nem is maga a sztori érdekes elsősorban, hanem a szövegek, amelyeket egymásnak mondanak, na meg persze mindaz, ami kimondatlan marad, de ott rejlik a testbeszédben. 

Lelövöm a poént: John és Paulina nem jönnek össze. Még egy csók erejéig sem. Bár az, amit táncgyakorlás címén művelnek, szerintem annál sokkal erotikusabb, mint amennyire egy öt perces menet lehetett volna. Arról már nem is beszélve, hogy a férfi hónapokig epekedik és fejben már nyilván mindent elképzelt, amit csak lehetett, szóval a dolog líraisága és ártatlansága eléggé megkérdőjelezhető. Azt viszont remekül bemutatja a film, hogyan lehet valakitől érzelmileg eltávolodni, miért kezdünk titkolózni, még akkor is, ha a közfelfogás szerint semmi tilosat nem követtünk el. Egyszerűen csak van egy második magánéletünk, amellyel kapcsolatban úgy érezzük, hogy azt nem akarjuk megosztani a partnerünkkel. 

Az is nagyon jellegzetes egyébként, hogy a feleség mindaddig nem vesz észre semmit, amíg a kamasz lányuk meg nem jegyzi: apa az utóbbi időben olyan boldognak tűnik. Hát igen, egy húsz éves házasságban az ember nem szokott boldognak tűnni, csak, ha külső oka van a dolognak. Már maga a boldogság látszata gyanús. Addig igazából fel se tűnt senkinek, hogy a férj olykor milyen későn ér haza, hiszen munkamániásnak ismerték és elkönyvelték, hogy ez normális. 

Mikor Beverly gyanakodni kezd, úgy dönt, hogy magánnyomozókat fogad fel. Ezek hamar kiderítik, hogy John táncikolába jár és az iskolában ugyan van egy csinos nő, aki szóba jöhetne motivációként, de őt nem ez a nő tanítja, hanem egy jóval idősebb. Vagyis John tulajdonképpen ártatlan. Beverly nem is vonja kérdőre: elhívja a nyomozóiroda vezetőjét (aki az ő korosztályába tartozik) egy kávéra, hogy közölje vele: megszünteti a megbízást, már úgyis megbánta, hogy kutatott a férje után, mert ehhez nem volt joga (vajon akkor is ezt mondaná, ha konkrét félrelépésről lenne szó?)...

De nem is a megbízás visszavonása az érdekes: a nő felteszi önmagának és persze a neki udvarolni próbáló nyomozónak is a kérdést, vajon miért házasodnak az emberek? És nem valami szokványos választ ad. Szerinte azért, hogy legyen tanúja az életüknek. Legyen valaki, aki igazolhatja, hogy itt jártak, tettek valamit, valakik voltak. Hogy számít, mi történt velük. 

Azt már én teszem hozzá: ha a házasságban úgy érezzük, hogy a másik már nem tanúja az életünknek, mert elfelejtett odafigyelni ránk, nem érdekli, mi történik bennünk, velünk, ha már szellemileg nincs jelen, akkor minek fenntartani az egészet? 

Egyébként azt is érdemes itt kiemelni, hogy Susan Sarandon akkor néz ki igazán jól a filmben, amikor a nyomozó pasival flörtöl. A többi jelenetben eleve úgy sminkelték, hogy leharcoltnak, unalmasabbnak tűnjön, főleg akkor nagy a kontraszt, mikor besétál a kivilágított bálterembe, ahol a nők csillogó ruhákban és tökéletes sminkben siklanak. Persze, hogy ettől elveszti a maradék önbizalmát is. 

Mikor pedig ezt követően végre kipattan a botrány, és Beverly kérdőre vonja a férjét, miért titkolózott (amúgy persze a kutatást ő is eltitkolta előle, szóval ilyen szempontból kivittek voltak), John kifejti neki, hogy azért, mert nem akarta megbántani azt, akit a legjobban szeret, azzal, hogy őt mégsem tudja boldoggá tenni. Nem érezte legitimnek, hogy boldogtalan, pedig mindene megvan, amit csak kívánhat, így inkább nem számolt be róla, hogy másutt keresi a boldogságot. 

A jelenet egyébként tényleg megható és szép, ugyanakkor azért kicsit hamis is: mert John nem a táncot kereste mint boldogságforrást, az csak másodlagos volt, az eredeti vágyának egyfajta szublimációja. Ő a táncosnőt akarta megkapni, bár simán lehet, hogy ha Paulina belemegy a játékba, ő visszahőköl. A karakterében ez a lehetőség is ott volt. De attól még az eredeti moticávió mégiscsak egy másik nő iránti vágy, vagy mondhatjuk úgy is, a kaland, az ismeretlen, az új iránti vágy. 

Mivel ez egy amerikai film, a végén persze a házaspár talál újra egymásra. Beverly arra kéri a férjét, hogy őt is tanítsa meg táncolni, és visszatalálnak az intimitáshoz, Paulina meg magához tér a melankóliából és eltűnik a színről. De attól még a történet tanulsága megmarad: mennyire unalmas és élhetetlen lehet egy zárt monogám házasság, és mennyire kell a külső inger ahhoz, hogy akár még két, egyébként egymás szerető ember is felébredjen a kapcsolati monotómiából és újra rátaláljon az intimitásra.