Nemrég adták a tévében a Férfit látok álmaidban című filmet (You Will Meet a Tall Dark Stranger, 2010, rendezte Woody Allen), és volt benne egy nagyon jól kigondolt csavar. Mivel nem tegnapi opusz, nem hiszem, hogy spoilernek számítana, hogy leírom ennek a bizonyos csavarnak a lényegét, nagyon jól érzékelteti, milyen helyzetbe kerülhet egy kísértésbe eső, de az alkalmat (szerinte) elszalasztó nő vagy akár férfi is. (Ha mégis spoiler, én szóltam! Egyébként vannak egyéb, megvalósult hűtlenségek is a filmben, de most erre az egyre akartam kihegyezni a posztot.)
Adott egy fiatal, csinos, és elég problémás házasságban élő nő (Naomi Watts): állandó az otthoni perpatvar az anyagiak miatt, na meg azért, mert a szépreményű író férj alkotói válsága már évek óta tart.
A nő végre rászánja magát, hogy – mivel a férj mégsem akar gyereket, ahogy tervezték – elmenjen dolgozni és seperc alatt beleszeret sármos (ki bírna nem odalenni Banderasért, az jelentkezzen) és nyilvánvalóan rossz házasságban élő főnökébe. Folyamatosan kacérkodik a gondolattal, hogy „mi lenne, ha”, de nem tesz semmi konkrétat. És a férfi sem lép. Egyszer egy autós jelenetben úgy tűnik, át fogják lépni a határt, de nem történik semmi. A nő meggyőződése, hogy csak azért, mert a főnöke hűséges a feleségéhez, és az ő házasságát is tiszteletben tartja.
Aztán kiderül, hogy egy frászt: a pasi nagyban kavar a nő egyik, egyébként szingli barátnőjével, akit ő maga mutatott be neki (a karrierjét segítendő). Ez a hír teljesen letaglózza, mert úgy érzi, hogy kihagyta a nagy lehetőséget, ha nem olyan tartózkodó, a pasi őt választotta volna. Borzasztó kínos, mikor megpróbálja tőle megtudni, valóban így van-e, jól érezte-e, hogy a vonzalom kölcsönös, a főnök azonban adja az értetlent, illetve kényszeredetten hangsúlyozza, hogy az ő kapcsolatuk számára csak munkatársi és baráti. Vagyis neki egyszerűen nem tetszett eléggé a nő (vagy nem akart munkahelyi affért, férjes asszonyt, a fene tudja).
Addig tehát, amíg a nő úgy gondolja, hogy erényessége miatt nem történik vele semmi, és hogy a férfi, akiért rajong, ugyancsak erényes, némán szenved és jóleső érzéssel tetszeleg a hűséges szerepében. Noha totál boldogtalan a férjével, ez az állapot nyújt némi örömöt, gondolhatja úgy, hogy a helyzetért kárpótolja a reménytelen szerelem fennköltsége és a tudat, hogy nem vétkezett. Abban a pillanatban azonban, hogy rájön, valójában se a kiszemelt pasi nem fennkölt, se az nem igaz, hogy ő a lemondott egy nagy lehetőségről, összeomlik benne valami.
Összezavarják kavargó érzései, féltékenység, irigység, megsebzett önérzet, de leginkább az a frusztráció, hogy ő mindhiába volt erényes. Vagy lehet, hogy nem is erényes volt, hanem gyáva és vak, esetleg csak nem tetszett annak a körülrajongott pasinak (ez a legrosszabb). Ha ebben a pillanatban kellene döntenie, nem habozna, megadná magát a csábításnak, mert nincs annál megalázóbb, mint ha még elcsábítani se akarnak bennünket. A hűtlenek élvezkednek, míg ő, a hűséges, de lélekben már rég hűtlenné vált asszony magányos és nőiségében is meg van sértve. Vajon ilyenkor érezheti-e úgy, hogy jó lesz neki a megunt férj is, vagy a mellette élő, már csak frusztrációkat okozó házastársa a puszta létezésével is bosszantani fogja? (Most nem árulom el, a filmben mi történik.)
Vajon hány, lélekben már végigjátszott és soha meg nem valósult hűtlenség nyomát hordozzuk magunkban? Tudjuk-e, hogy csak a megfelelő alkalom, a bátorság, rajongásunk tárgyának érdeklődése hiányzott, vagy tényleg hősies küzdelmünknek köszönhető, hogy nem lett a vágyból valóság? Megbántuk-e, hogy kihagytuk ezeket az alkalmakat? És vajon nem fordul-e elő velünk, hogy azért haragszunk azokra, akik hűtlenné váltak, mert irigyeljük őket?