Olvastam egy cikket a vágyakról (nektek is ajánlom, mert nagyon érdekes), melynek egyik fő megállapítása így hangzik:
„Egy átlagos felnőtt naponta körülbelül nyolc órát tölt azzal, hogy vágyakat érez, három órát azzal, hogy ellenáll nekik, és fél órát azzal, hogy enged azoknak a vágyainak, amikre korábban nemet mondott”
Nos, vajon az átlagos felnőtt mennyi időt tölt azzal, hogy szexuális vagy érzelmi vágyat érez olyasvalaki iránt, aki nem a fix partnere? És mennyi időt azzal, hogy ezt a vágyat visszafogja?
Őszintén szólva nem teljesen világos, mi a különbség a vágy érzése és visszafogása között, hiszen ahányszor érzem, és nem teljesül, annyiszor fogom vissza. Én például folyamatosan visszafogom azt a vágyamat, hogy felálljak a székből és ne dolgozzam, főleg, ha éppen egy megbeszélésen vagyok, amelyet nem szakíthatok meg csak úgy.
Hányszor érezzük a vágyat, hogy együnk valamit, miközben tudjuk, hogy nem kéne annyit zabálnunk? A dohányos hányszor érez vágyat arra, hogy rágyújtson? Az alkesz, hogy igyon? A szexmániás, hogy pornót nézzen, maszturbáljon vagy mindkettőt egyszerre, bár tulajdonképpen lehet, hogy ezek pótlékok, és valódi emberrel vagy emberekkel szeretne szexelni? Sokszor. Folyamatosan.
Ismét idézek a cikkből:
„A megkérdezettek a szex és az alvás iránti vágyat élték meg a legintenzívebben, ennél kevésbé volt erős bennük a dohányzás és az alkohol iránti sóvárgás, az pedig, aminek a legkevésbé tudtak ellenállni, a munka, a teljesítmény iránti vágyuk volt, valamint az, hogy médiatartalmakat fogyasszanak, ellenőrizzék az üzeneteiket, sorozatokat nézzenek.”
Ami az első kettőt illeti, ez nálam is pont így van, azt hittem, a szexuális késztetés nem ennyire erős mindenkiben. De érdekes, hogy a teljesítmény iránti vágy és az üzenetek ellenőrzése (gondolom, megválaszolása) és a sorozatnézés is előkelő helyen szerepel.
Mondhatjuk, hogy az életünk nagy része a vágyaink folyamatos elfojtásából áll és amit a leginkább el kell fojtanunk, az a szex és a szerelem iránti vágy. Szerintem a szex iránti vágy sokszor nem pusztán a kielégülésre, hanem a kapcsolódásra, feloldódásra, arra az érzésre irányul, hogy nagyszerűnek, kívánatosnak, értékesnek, szerethetőnek érezzük magunkat. Ez nagyon komplex, ugyanakkor mélyen emberi. És állandóan el kell fojtanunk, főleg, mert egy együttélős kapcsolatban ennek a nagy részét már nem tudjuk megélni.
Itt jön be a címben feltett kérdés: érdemes-e rengeteg energiát fektetnünk abba, hogy mindazon vágyainkat, amelyek kivezetnek a monogámiából, állandóan elfojtsuk, illetve elfojtassuk a partnerünkkel? Sokan azt állítják, hogy azt az energiát, amit kívülre irányítunk a hűtlenség útján, a kapcsolatunkra is fordíthatnánk. De szerintem ez nem stimmel. A kaland ígérete plusz energiákat ad, míg a meglévő, nem működő rendszer foltozgatása energiákat szív el. Ha a kapcsolatunkban van olyan potenciál, amely összeegyeztethető a külső kalandok keresésével, akkor nagyon is össze lehet kötni a kettőt, de ha a külsőre irányuló vágy annulálásáról van szó, és HELYETTE kellene a már meglévőre, de leginkább foszladozóra energiát szánnunk, az kétszeres energiaelvonást jelent. Hiszen a külsőre irányuló vágyunk adta energia is megszűnik, meg a belsőre irányuló erőltetés is energiát von el tőlünk.
Lehet persze azon dolgozni, hogy jobb legyen a kapcsolatunk a már meglévő partnerünkkel, csak ez baromira nem a vágyaink megéléséről szól. A vágyainkat nem érdekli az erkölcs, meg azok az ígéretek, amelyeket más, korábbi vágyak nevében tettünk ezer évvel ezelőtt. Nyilván nem lehet minden vágyunkat megélni, de ha mindegyiket elfojtjuk, az se vezet sehová. Nem eszünk, nem alszunk, nem szexelünk, nem élvezzük az életet és csodálkozunk, ha megbetegszünk.
Vagy csak nem szexelünk (most ide értem a maszturbálást és a fantáziálást is, sőt, az izgató levelezést, flörtölést is, mert ez mind valahol szex, ha másutt nem, fejben), de más, károsabb vágyainknak meg engedünk… Az miért is lenne jó?