Nem először találkozom azzal a gondolattal, hogy a féltékenység ugyan káros, de mégis hasznos érzelem... David M. Buss Veszélyes szenvedély című könyvében egyenesen azzal érvel, hogy azok a férfiak tudják jól átörökíteni a génjeiket, akik féltékenyek, márpedig akkor a féltékenység hasznos, mert őseink el se jutottak volna idáig, ha nem lenne. (Márpedig szaporodni érzelmek nélkül is remekül lehet.)
Nem tudom, képes leszek-e végigolvasni a könyvet, mert már így is elég sokszor kiborítónak éreztem, amiket leír, de nézzük, milyen érveket hoz fel arra, hogy a féltékenység hasznos.
Nyilvánvaló, hogy csak a nő lehet biztos abban, hogy a gyerekei az ő genetikai állományát hordozzák, tehát neki szexuálisan nem kell féltékenynek lennie (sokan mégis azok): neki inkább azért kell aggódnia, hogy a "férje" ne hagyja magára, illetve ne vigye el az erőforrásait egy másik nőhöz. Vagyis ő inkább akkor féltékeny, ha az embere tartós kapcsolatba bonyolódik egy másik asszonnyal, sőt, még gyerekeket is csinál neki.
Ez az elmélet ugyebár abból indul ki, hogy a férfi biztosítja a nő és a gyerekek túlélését, pedig ez társadalomfüggő, és az ősközösségben teljes egymásra-utaltság volt, monogámia meg nem. Mint tudjuk, az evolúció az őskor óta nem értelmezhető, annyira kevés idő telt el, tehát hiába volt közben több ezer év civilizáció, és patriarchátus, attól még a nőkbe nem az van kódolva, hogy egy férfitól függnek, hanem az, hogy a közösség egészére számíthatnak, és ezért igyekezzenek jó kapcsolatokat ápolni minél több emberrel, együtt működni másokkal. Aki azt gondolja, hogy egy férfitól függ, az viszont nem zsigerileg, hanem kulturálisan gondolja így.
A férfiak kifejezetten szexuális féltékenységét azzal indokolja a szerző, hogy a férfi nem akar(hat) más genetikai állományú gyereket felnevelni, mert az nem az ő örökségét viszi tovább. Az ősember tudatosan nem volt tisztában a szexuális aktus és a gyerekszületés közötti összefüggésnek, tehát legfeljebb a biológiája "tudta", hogy a saját kölykeire kéne energiákat pazarolnia. Viszont, mivel a közösségben mindenki mindenkinek a rokona volt, tágabb értelemben az ő genetikai állománya akkor is öröklődött, ha történetesen egy utóda sem született.
Tehát a zsigeri féltékenység esetében a tudattalan jelez, hogy valami nincs rendben, de arra semmilyen bizonyíték nincs, hogy az jár jobban, akinek jelez. A szerző azt a magyarázatot hozza fel, hogy a kóros féltékenységgel diagnosztizált férfiakkal kapcsolatban sokszor tényleg kiderül, hogy a barátnőjük/feleségük félrelép, tehát az ő antennáik működnek jól: de kérdem én, mi haszna, hogy erre akkor hívja fel a figyelmüket a szervezetük, amikor esetleg már rég késő? Ráadásul, ha merő szerelemféltésből bántalmazzák a nőjüket, esetleg még meg is ölik, akkor a már addig megszületett saját gyerekeik túlélési esélyeit is nagy mértékben rontják.
A 36 országban végzett felmérések a féltékenység általános mivoltát hivatottak bizonyítani, de nagyon nem mindegy, hogy ezekben az országokban patriarchális viszonyok uralkodnak-e és az emberek egymás birtoklását "természetesnek" tartják-e: a féltékenység ugyanis a birtoklásról szól. És azok is féltékenyek, akiknek semmiféle jogcímük nincs egy adott emberre, mert soha nem is volt a partnerük, vagy már szakított velük: annak milyen evolúciós haszna van, hogy az ember megöli a barátnőjét, aki elhagyta?
Kórosan féltékeny az is lehet, akinek egyébként nincs rá oka, de pont ezzel a viselkedésével egyenest belekergetheti a partnerét vagy a hűtlenségbe, vagy a szakításba. Vagyis ebből hosszú távon a férfinak nem hogy haszna lenne, hanem inkább kára származik. Noha a szerző valóságos megértéssel kezeli a patriarchális társadalmak kettős mércéjét (vagyis, ha a férfi öl/bántalmaz szerelemféltésből, akkor az bocsánatos bűn), a valóság az, hogy az utódok szempontjából ez a viselkedés nem előnyös, mindenkit megnyomorít, a féltékenyt, annak partnerét és a gyerekeiket is.
A másik oldalon persze ott van az a szintén sokat hangoztatott történet, hogy a férfiak azért szeretnek minél több nőt megdugni, mert így nagyobb eséllyel lesz több utóduk. Nyilván nem tudatosan: eszük ágában sincs sok utódot nemzeni, ez legfeljebb a biológiai késztetést magyarázza, de ami a tudatos részét illeti, nyilván annak örülnek, ha következmények nélkül marad a kalandozásuk. Kivételt képeznek az olyan keleti uralkodók, mint Dzsingisz kán, akik attól érezték magukat fasza gyereknek, hogy rengeteg nőt termékenyítettek meg, de ez egy kulturális és nem egyetemes emberi indíttatás.
De nézzük, milyen érveket hoz fel a szerző ősanyáink hűtlensége mellett. Vagyis miért jó a nőnek, ha több férfival kavar egyszerre.
A nők azért lépnek félre, mert
1. Jobb genetikai örökséget akarnak a gyerekeknek, mint amilyet a hivatalos partnerük tud biztosítani.
Jó, csak az ősanyának nem volt hivatalos partnere. Eleve több törzsbéli férfival érintkezett, bármelyiktől teherbe eshetett, legfeljebb akkor feküdt össze a legszemrevalóbbal, ha épp középidőben járt, és így nagyobb eséllyel termékenyült meg.
2. Több férfi erőforrásait is igénybe akarják venni.
Ez az ősközösségben eleve így működött, egyébként pedig logikus: ezért is nyilvánvaló, hogy a nőknek nem érdekük az a "monogámia", amiben nekik csak egy partnerük van, legfeljebb az, amelyikben a partnereiknek nincs több partnerük. És ez nem csak abból a szempontból nyilvánvaló, hogy az utódok életben maradása biztonságosabb, ha az egyik partner meghal: maguknak a nőknek az életben maradása is valószínűbb.
Viszont ha egy második partner segít az első partnertől származó utód felnevelésében, akkor borul az önző gén teória, ami arról szól, hogy a férfiak mániákusan csak a saját genetikai állományukat akarják tovább örökíteni. Az empátia és az együttműködés, a törzs egészének érdeke legalább annyira fontos volt, mint a saját gyerek erőforrásokhoz juttatása, főleg, ha nem is lehetett tudni, ki a saját gyerek.
3. Több férfi védelmét is élvezni akarják.
Ez megint logikusnak tűnik, tehát a nőknek nem érdekük a monogámia, noha egy törzsön belül mindenki mindenkit védett, de talán azt jobban, akivel erősebb érzelmi kötelékben élt.
Érdekes módon a szerző a könyvnek ebben a részében nem számol olyan alapvető okokkal, mint az élvezet keresése, a kalandvágy, az unalom szerepe. Miért ne unhattak volna rá egy partnerre az ősanyáink ugyanúgy, mint ahogy a nőstény bonobók is ráunnak a hímekre? Sőt, a nőstényeken azt figyelték meg, hogy hamarabb lesz elegük a monotóniából.
A kalandvágyat mindig férfitulajdonságnak tartják, pedig a nőkben is ugyanúgy megvan, bár egy monogámia nélküli világban, ahol a hűtlenség nem értelmezhető, a kaland nem olyan vérpezsdítő, mint egy olyan univerzumban, ahol a lebukás következményekkel jár. A civilizáció által még nem befolyásolt, nem megszelídített ősasszony nyilván nem érezte úgy, hogy tudatosan el kellene fojtania a késztetéseit, és ne adhatná át magát a szex élvezetének gátlástalanul... Vagyis az élvezet, hol ezzel, hol azzal, hol egyszerre többekkel, ugyancsak alapvető magyarázat.
Aki élvez, az egészségesebb, jobb az immunrendszere, kitartóbb, tovább él, jobb genetikai állományt örökít az utódaira, és így tovább: vagyis konkrét evolúciós haszna van a szex élvezetének is.
A homoszexualitás puszta léte (az állatvilágban is) bizonyíték arra, hogy a szex nem csak utódnemzésre és génátörökítésre van kitalálva.
Arra vonatkozólag pedig, hogy féltékeny ősöktől származunk mind, különben nem lennénk itt, ellenérvként felhozható, hogy rengeteg nem féltékeny ember is van: azok kitől származnak? Az erőszakosságig fajuló féltékenység kisebbségi érzésből és empátiahiányból fakad, gyakorta valamilyen mentális betegséggel párosul, nagyon kártékony dolog ezt normálisnak, sőt, üdvösnek tartani.
Legalább annyira evolúciós vívmány az empátia, az együttműködésre való hajlam, mint a versenyszellem. Tehát feltárhatjuk legnegatívabb érzelmeink biológiai eredetét, de ettől ezek az érzelmek még nem üdvösek és leginkább arra kellene törekednünk, hogy csökkentsük az intenzitásukat. Például azzal, hogy tisztázzuk már a gyerekeink előtt is, hogy ember embernek nem tulajdona és nincs jogunk bántani azt, aki megsértette a büszkeségünket, aki nem szeret viszont, vagy már nem szeret, illetve aki mást (is) kíván rajtunk kívül.
Nem tudom, képes leszek-e végigolvasni a könyvet, mert már így is elég sokszor kiborítónak éreztem, amiket leír, de nézzük, milyen érveket hoz fel arra, hogy a féltékenység hasznos.
Nyilvánvaló, hogy csak a nő lehet biztos abban, hogy a gyerekei az ő genetikai állományát hordozzák, tehát neki szexuálisan nem kell féltékenynek lennie (sokan mégis azok): neki inkább azért kell aggódnia, hogy a "férje" ne hagyja magára, illetve ne vigye el az erőforrásait egy másik nőhöz. Vagyis ő inkább akkor féltékeny, ha az embere tartós kapcsolatba bonyolódik egy másik asszonnyal, sőt, még gyerekeket is csinál neki.
Ez az elmélet ugyebár abból indul ki, hogy a férfi biztosítja a nő és a gyerekek túlélését, pedig ez társadalomfüggő, és az ősközösségben teljes egymásra-utaltság volt, monogámia meg nem. Mint tudjuk, az evolúció az őskor óta nem értelmezhető, annyira kevés idő telt el, tehát hiába volt közben több ezer év civilizáció, és patriarchátus, attól még a nőkbe nem az van kódolva, hogy egy férfitól függnek, hanem az, hogy a közösség egészére számíthatnak, és ezért igyekezzenek jó kapcsolatokat ápolni minél több emberrel, együtt működni másokkal. Aki azt gondolja, hogy egy férfitól függ, az viszont nem zsigerileg, hanem kulturálisan gondolja így.
A férfiak kifejezetten szexuális féltékenységét azzal indokolja a szerző, hogy a férfi nem akar(hat) más genetikai állományú gyereket felnevelni, mert az nem az ő örökségét viszi tovább. Az ősember tudatosan nem volt tisztában a szexuális aktus és a gyerekszületés közötti összefüggésnek, tehát legfeljebb a biológiája "tudta", hogy a saját kölykeire kéne energiákat pazarolnia. Viszont, mivel a közösségben mindenki mindenkinek a rokona volt, tágabb értelemben az ő genetikai állománya akkor is öröklődött, ha történetesen egy utóda sem született.
Tehát a zsigeri féltékenység esetében a tudattalan jelez, hogy valami nincs rendben, de arra semmilyen bizonyíték nincs, hogy az jár jobban, akinek jelez. A szerző azt a magyarázatot hozza fel, hogy a kóros féltékenységgel diagnosztizált férfiakkal kapcsolatban sokszor tényleg kiderül, hogy a barátnőjük/feleségük félrelép, tehát az ő antennáik működnek jól: de kérdem én, mi haszna, hogy erre akkor hívja fel a figyelmüket a szervezetük, amikor esetleg már rég késő? Ráadásul, ha merő szerelemféltésből bántalmazzák a nőjüket, esetleg még meg is ölik, akkor a már addig megszületett saját gyerekeik túlélési esélyeit is nagy mértékben rontják.
A 36 országban végzett felmérések a féltékenység általános mivoltát hivatottak bizonyítani, de nagyon nem mindegy, hogy ezekben az országokban patriarchális viszonyok uralkodnak-e és az emberek egymás birtoklását "természetesnek" tartják-e: a féltékenység ugyanis a birtoklásról szól. És azok is féltékenyek, akiknek semmiféle jogcímük nincs egy adott emberre, mert soha nem is volt a partnerük, vagy már szakított velük: annak milyen evolúciós haszna van, hogy az ember megöli a barátnőjét, aki elhagyta?
Kórosan féltékeny az is lehet, akinek egyébként nincs rá oka, de pont ezzel a viselkedésével egyenest belekergetheti a partnerét vagy a hűtlenségbe, vagy a szakításba. Vagyis ebből hosszú távon a férfinak nem hogy haszna lenne, hanem inkább kára származik. Noha a szerző valóságos megértéssel kezeli a patriarchális társadalmak kettős mércéjét (vagyis, ha a férfi öl/bántalmaz szerelemféltésből, akkor az bocsánatos bűn), a valóság az, hogy az utódok szempontjából ez a viselkedés nem előnyös, mindenkit megnyomorít, a féltékenyt, annak partnerét és a gyerekeiket is.
A másik oldalon persze ott van az a szintén sokat hangoztatott történet, hogy a férfiak azért szeretnek minél több nőt megdugni, mert így nagyobb eséllyel lesz több utóduk. Nyilván nem tudatosan: eszük ágában sincs sok utódot nemzeni, ez legfeljebb a biológiai késztetést magyarázza, de ami a tudatos részét illeti, nyilván annak örülnek, ha következmények nélkül marad a kalandozásuk. Kivételt képeznek az olyan keleti uralkodók, mint Dzsingisz kán, akik attól érezték magukat fasza gyereknek, hogy rengeteg nőt termékenyítettek meg, de ez egy kulturális és nem egyetemes emberi indíttatás.
De nézzük, milyen érveket hoz fel a szerző ősanyáink hűtlensége mellett. Vagyis miért jó a nőnek, ha több férfival kavar egyszerre.
A nők azért lépnek félre, mert
1. Jobb genetikai örökséget akarnak a gyerekeknek, mint amilyet a hivatalos partnerük tud biztosítani.
Jó, csak az ősanyának nem volt hivatalos partnere. Eleve több törzsbéli férfival érintkezett, bármelyiktől teherbe eshetett, legfeljebb akkor feküdt össze a legszemrevalóbbal, ha épp középidőben járt, és így nagyobb eséllyel termékenyült meg.
2. Több férfi erőforrásait is igénybe akarják venni.
Ez az ősközösségben eleve így működött, egyébként pedig logikus: ezért is nyilvánvaló, hogy a nőknek nem érdekük az a "monogámia", amiben nekik csak egy partnerük van, legfeljebb az, amelyikben a partnereiknek nincs több partnerük. És ez nem csak abból a szempontból nyilvánvaló, hogy az utódok életben maradása biztonságosabb, ha az egyik partner meghal: maguknak a nőknek az életben maradása is valószínűbb.
Viszont ha egy második partner segít az első partnertől származó utód felnevelésében, akkor borul az önző gén teória, ami arról szól, hogy a férfiak mániákusan csak a saját genetikai állományukat akarják tovább örökíteni. Az empátia és az együttműködés, a törzs egészének érdeke legalább annyira fontos volt, mint a saját gyerek erőforrásokhoz juttatása, főleg, ha nem is lehetett tudni, ki a saját gyerek.
3. Több férfi védelmét is élvezni akarják.
Ez megint logikusnak tűnik, tehát a nőknek nem érdekük a monogámia, noha egy törzsön belül mindenki mindenkit védett, de talán azt jobban, akivel erősebb érzelmi kötelékben élt.
Érdekes módon a szerző a könyvnek ebben a részében nem számol olyan alapvető okokkal, mint az élvezet keresése, a kalandvágy, az unalom szerepe. Miért ne unhattak volna rá egy partnerre az ősanyáink ugyanúgy, mint ahogy a nőstény bonobók is ráunnak a hímekre? Sőt, a nőstényeken azt figyelték meg, hogy hamarabb lesz elegük a monotóniából.
A kalandvágyat mindig férfitulajdonságnak tartják, pedig a nőkben is ugyanúgy megvan, bár egy monogámia nélküli világban, ahol a hűtlenség nem értelmezhető, a kaland nem olyan vérpezsdítő, mint egy olyan univerzumban, ahol a lebukás következményekkel jár. A civilizáció által még nem befolyásolt, nem megszelídített ősasszony nyilván nem érezte úgy, hogy tudatosan el kellene fojtania a késztetéseit, és ne adhatná át magát a szex élvezetének gátlástalanul... Vagyis az élvezet, hol ezzel, hol azzal, hol egyszerre többekkel, ugyancsak alapvető magyarázat.
Aki élvez, az egészségesebb, jobb az immunrendszere, kitartóbb, tovább él, jobb genetikai állományt örökít az utódaira, és így tovább: vagyis konkrét evolúciós haszna van a szex élvezetének is.
A homoszexualitás puszta léte (az állatvilágban is) bizonyíték arra, hogy a szex nem csak utódnemzésre és génátörökítésre van kitalálva.
Arra vonatkozólag pedig, hogy féltékeny ősöktől származunk mind, különben nem lennénk itt, ellenérvként felhozható, hogy rengeteg nem féltékeny ember is van: azok kitől származnak? Az erőszakosságig fajuló féltékenység kisebbségi érzésből és empátiahiányból fakad, gyakorta valamilyen mentális betegséggel párosul, nagyon kártékony dolog ezt normálisnak, sőt, üdvösnek tartani.
Legalább annyira evolúciós vívmány az empátia, az együttműködésre való hajlam, mint a versenyszellem. Tehát feltárhatjuk legnegatívabb érzelmeink biológiai eredetét, de ettől ezek az érzelmek még nem üdvösek és leginkább arra kellene törekednünk, hogy csökkentsük az intenzitásukat. Például azzal, hogy tisztázzuk már a gyerekeink előtt is, hogy ember embernek nem tulajdona és nincs jogunk bántani azt, aki megsértette a büszkeségünket, aki nem szeret viszont, vagy már nem szeret, illetve aki mást (is) kíván rajtunk kívül.