Milyen kínos tud lenni, ha van kivel, van mikor, de nincs hol... Főleg, ha még a búvóhelyeket se találták fel, de hotelbe menni baromi drága, meg lebukásveszélyes, és egyébként is annyira nyilvánvaló lenne, hogy miért is megy egy házas, középkorú férfi egy huszonéves egyedülálló nővel kéglire... Mikor pedig úgy kéne tenni, mintha csak épp spontán adódott volna egy lehetőség, mert nincs otthon egy kedves rokon egy bizonyos, kényelmes kis lakásban.
Na, és melyik hotelben van lemezjátszó, hogy táncikálni lehessen, meg kajával teli fridzsider, amelyet ki lehet fosztani, illetve behűtött pezsgő, ropi, egyebek, mindez ráadásul ingyen és bérmentve?
Nem csoda, ha a 60-as évek New York-jában egy legénylakással karriert lehet csinálni, csak egy kicsit macerás kibekkelni az estéket, mikor nincs hová hazamenni. A Jack Lemmon által alakított C. C. Baxter egy valóságos méhkasban dolgozik, ahol nagy a kínálat csinos fiatal nőkben és persze jóval kisebb a tuti pozícióban lévő főnökökben, ennélfogva nem megy ritkaságszámba a házinyúl-szabály semmibe vétele, a rövidebb-hosszabb ideig tartó munkahelyi románcok pedig többé-kevésbé mind egyformán zajlanak.
A fiatal nők szeretnének férjhez menni és ezzel egy csapásra megoldani érzelmi, szexuális és nem utolsó sorban egzisztenciális gondjaikat, a családos főnökök pedig remekül szórakoznak. A lányok akár még bele is szeretnek a főnökbe, aki azt ígéri, hogy jövőre mindenképp elválik, csak még azt akarja megvárni, hogy... De sosem válik el. Legalábbis a film logijája szerint nem, viszont, ha nagyon macerás lesz egy szerető, lecseréli másikra, a kereslet és kínálat ősi szabályai szerint.
Az 1960-ban bemutatott Legénylakás nem törekszik cizellált jellemábrázolásra, és nagyon is sztereotip módon mutatja be a hűtlenséget: a nős férfiak esetében természetesen szóba sem kerül, hogy vajon miért akarnak ők félrelépni, mintha ez nem is igényelne különösebb magyarázatot: hát azért, mert lehet. Hogy a házasságuk milyen állapotban van, az teljesen mellékes, és ha esetleg azt állítják, hogy szenvednek benne, az nyilvánvalóan kamu. (Mintha ez a jelenség totál ismeretlen lenne a világban.)
A szegény hajadonok áldozatok, bár azért nem mindegyik annyira naiv, mint a Sherley MacLaine által játszott lifteslány, aki egyenest a nagyfőnökbe hullik bele és képes szerelmi bánatában pont Baxter legénylakását választani öngyilkossági kísérlete helyszínéül. Az mindenesetre bizonyítást nyer, hogy munkahelyen szeretőket cserélgetni veszélyes lehet, de főleg akkor, ha az egyik exünk ráadásul a titkárnőnk, akinek az orra előtt intézzük ügyes-bajos kalandjainkat. Még a házasságunk is rámehet...
Azt hiszem, egy ilyen régi filmnél nem áll fenn a spoilertilalom, úgyhogy elárulhatom, amit már úgyis tudtok: a monogám szerelem győzedelmeskedik, és a legénylakást végre tulajdonosa is használhatja szexre - noha a film annál szemérmesebb, hogy az utalásnál messzebbre menjen, még Baxter szomszédai is inkább a táncikálás miatt panaszkodnak, nem a szex közbeni zajokat nehezményezik...
Ha szeretitek a régi filmeket, nézzétek meg a Legénylakást, mert szinte minden benne van, amit az akkori társadalom a hűtlenségről gondolt, de persze elsősorban azért, mert jó film, és Jack Lemmon miatt amúgy is érdemes fekete-fehérre váltani.