Sokan hiszik, hogy a hűtlenség rombolja a kapcsolatokat. De arról sokkal kevesebb szó esik, hogy egy olyan vágy, amely soha nem teljesül be, sokkal rombolóbb lehet. Főleg, ha a csábítás közeli és folyamatos, de olyan erős érvek szólnak a megvalósítás ellen, hogy a vágyódó inkább becsavarodik, mintsem megtenné a döntő lépést. 



Ilyen például az orvos-beteg viszony, főleg, ha lelki természetű betegségről van szó, és a kezelés évekig is elhúzódik. A szakma egyik legnagyobb tabuja, hogy az orvos szexuális/érzelmi kapcsolatba bonyolódjon valakivel, akit egyébként kezel, de persze attól még előfordul, hogy beleesnek ebbe a csapdába. Az se könnyebb, ha családon belüli fellángolásról van szó: sógorba, sógornőbe való beleszeretésről, legjobb barát partnere utáni epekedésről, egy lelkiismeretes pap iránt érzett szerelemről: ha az emberek ellenállnak ezeknek a tabudöngető, de éppen ezért nagyon erős vágyaknak, az semmivel sem kevésbé romboló hatású rájuk és a kapcsolatukra nézve, mint ha engednének a kísértésnek.

Ezzel nem azt javaslom, hogy ezekben a helyzetekben gyengüljünk el, de ha már benne vagyunk a közepében, akkor nagy esély van rá, hogy az önmegtartóztatásunk se lesz megoldás semmire. A szenvedélyt kénytelenek vagyunk titokban tartani, mert botránkoztató a puszta léte is, de minél inkább titkolni kell, annál nagyobb súly nehezedik ránk. Az őszinteség bizonyos esetekben csak ront a helyzeten, a vágy valóságát mégsem tudjuk kiirtani magunkból. 

Ha a szenvedély kölcsönös, az sem könnyebb... De az is idegtépő, ha nem tudjuk, hányadán állunk az imádottal: vajon észrevette, hogy mit érzünk? Viszonozza? Vagy csak játszik velünk, kigúnyol? Mással se tudunk foglalkozni, mint apró gesztusai felidézésével és interpretációjával. Elképesztő hatalommal ruházzuk fel azt, akiért rajongunk, ugyanakkor dehumanizáljuk, úgy érezzük, magasan felettünk áll, és eszünkbe se jut, hogy ő is szenvedhet, kételkedhet önmagában. Valószínű, hogy még valamit jelképez is számunkra, és nem lehetetlen, hogy éppen azért vágyunk rá annyira, mert elérhetetlennek tűnik.

Az ilyen, közeli, gyakorta látott személy iránti vágy, akitől mégsem remélhetünk apró gesztusokon túl semmit, könnyen megszállottsággá válhat: nem vagyunk képesek eltávolodni tőle, mert azt meg kellene indokolnunk, nem csak neki, de a saját partnerünknek, esetleg további személyeknek is. A környezetünk nem érti szeszélyes logikátlannak tűnő viselkedésünket. És ami a legrosszabb: képesek vagyunk mindenkit akadályozó tényezőnek látni, aki az "utunkban áll". Legyen az a kiszemelt ember társa, a saját társunk, a gyerekeink... 

Hiába nem történik semmi konkrétum, semmi vallomás, szex meg aztán főleg nem, a figyelmünk és az energiáink teljesen le vannak kötve, már valójában semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy miként lehetnénk többet az illetővel, és mindezt hogyan tartsuk titokban. Önmagukat kifejezetten erkölcsösként definiáló, lelkiismeretes emberek tudnak ilyen helyzetekben a leginkább megbolondulni. 

Aki még sosem élt át ilyesmit, az nem is érti, mitől őrül meg valaki egy beteljesületlen rajongástól, miért nem képes átprogramozni magát valaki másra, mondjuk éppen a törvényes keretek között partnerének tekintett idegenre, akitől már semmit nem akar, csak azt, hogy nyugton hagyja... Ebben a helyzetben esetleg a távolság segíthet, az elszakadás, de ez olykor teljesen lehetetlen. Egy orvos még átirányíthatja a páciensét valaki máshoz, gyóntatót is lehet váltani (feltéve, ha nem kistelepülésen élünk), de egy családi kapcsolatot sokkal nehezebb megszakítani. Ráadásul bizonyos esetekben maga az eltávolodás se jelent megoldást, csak fokozza a vágyat és a szenvedést.

Persze ki lehet gyógyulni ebből is, de ha valaki hajlamos a hasonló elragadtatásokra, és a sok szenvedés közepette valójában kéjesen élvezi is az egészet, az ragaszkodni fog a rajongásához. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy egy valódi, szexuálisan és érzelmileg is kielégítő viszony megoldást jelenthet: persze lehetőleg nem a tabu tárgyával, hanem valaki mással. Mert a rajongást éppen az elérhetetlenség és a misztifikáció okozza, az elérhetőség és a hús valósága teljesen más kontextusba helyezi az egészet. 

Biztos van olyan is, aki képes visszatérni a törvényes partneréhez, de meglátni abban az elérhetetlent, izgalmast és azt felruházni mindenféle fantasztikus tulajdonsággal, akit már mindenféle állapotban láttunk, elég nehéz lehet... Az újdonság és a kaland iránti vágyunkat a rég megszokott sosem fogja kielégíteni. Főleg, ha életünknek abban a szakaszában tör ránk a megszállottság, amikor elkezd nyomasztani bennünket a tudat, hogy már minden érdekes a hátunk mögött van, és nem sok jót remélhetünk. 

A lényeg, hogy a végtelen önmegtartóztatás nem jelent családi békét, se házassági harmóniát. Egészségesebb megélni a vágyaink egy részét, mint teljesen megtagadni őket, akkor kisebb eséllyel kezdünk valakiért ilyen extrém módon rajongani.