A sorozatmonogámia egyik feloldhatatlan önellentmondása, hogy egyszerre várja el híveitől a teljes átláthatóságot, ha éppen futó erotikus/romantikus kapcsolatokról van szó (például ne legyen kettő párhuzamosan, zárják le az egyiket, mielőtt elkezdődne a másik, ne is gondoljanak másra, miközben egy ilyen kapcsolat folyamatban van), és a teljes tabusítást azt illetően, hogy mi történt a múltban – akár a közelmúltban is. Gyakorlatilag az az elképzelés uralkodik, hogy minden egyes újrakezdést kezeljünk úgy, mintha életünk első kapcsolata lenne és tegyünk úgy, mintha még csak fel sem merülne bennünk, hogy lesz még ezt követően másik is.
Mivel egy új kapcsolat mindig a régi teljes megsemmisítésével jár (persze elméletben, nem gyakorlatban), bármilyen potenciális érdeklődés élet-halál kérdéssé válik és olyan bizonytalanságban tart bennünket, hogy a múltról sem akarunk semmit tudni, hiszen, ha tudomást veszünk róla, akkor arról is tudomást kell vennünk, hogy ugyanolyan múlandó a jelentőségünk a partnerünk életében, mint az elődeinké. Ezt pedig nem akarjuk érezni.
Ha azonban léteznek tabu témák egy intim kapcsolatban, ha tudjuk, hogy nem beszélhetünk meghatározó élményekről, érzelmekről, szexuális tapasztalatokról, az falat húz kettőnk közé. És ha igényünk van rá, hogy beszéljünk minderről, akkor mással fogunk beszélgetni. Ami ugyebár sokak szemében máris megcsalás, mert a pár intim élete csak két emberre tartozik. Ha viszont nem beszélhetünk, az nem valódi intimitás.
Miért annyira romboló ez a hozzáállás? Miért kellene rettegnünk attól, hogy megtudjuk, mi minden történt a kedvesünkkel, mielőtt megismerkedett velünk? Hiszen attól lett az az ember, aki most velünk van. Minden előző tapasztalata hozzátett valamit a mostani személyiségéhez, akár negatív, akár pozitív élmény volt. Ha azt éreztetjük vele, hogy számunkra elfogadhatatlan, amit átélt vagy arra önvédelemből nem vagyunk kíváncsiak, akkor arról sem fog beszámolni, ha a jelenben él át valamit, és arról sem, ha vágyai vannak. Öncenzúra lép életbe, mielőtt bármit őszintén elmondana, patikamérlegre teszi majd, miről beszélhet és miről nem. Ergo lőttek az átláthatóságnak, nem lesz őszinteség.
A múlt felemlegetésének tabuját azzal szokták magyarázni, hogy „ízléstelen” arról beszélni, amit mással életünk át, sértő és elbizonytalanítja a partnert, mert így felmerülhet benne, hogy nem ő a lehető legjobb az ágyban vagy azon kívül az adott férfinak vagy nőnek. Önkéntelenül is hasonlítgatni fogja magát az elődeihez és ebből nem jöhet ki jól.
Ahányszor olyan partnerem volt, aki látható módon nem volt kíváncsi arra, miket mesélhetnék a múltamról, mindig kiderült, hogy valójában nem is kíváncsi rám. Nem érdekelte, hogy nekem mi a jó, nem érdekelte, hogy mi az, amit ő másképp csinálhatna ahhoz, hogy nekem klassz legyen. Volt egy begyakorolt forgatókönyvük, bizonyos dolgokat szerettek csinálni, másokat nem, és hiába látták, hogy ez nekem nem jön be, még csak meg se próbáltak változtatni. Annak ellenére, hogy mindig kifejezetten értelmes, elvileg a világra nyitott és szexpozitív embereknek tűntek ismerkedéskor.
Bennem ez úgy csapódott le, hogy aki nem kíváncsi a múltamra, az valójában nem velem akar lenni, hanem olyasvalakit keres, aki illik az ő kialakult szokásaihoz, mert ő továbbra is csak úgy akar mindent csinálni, ahogy megszokta. Na, ezek a pocsék szeretők. Mindegy, hogy hagyományos, monogám kapcsolatban vagy poliban, titkolózós szeretői viszonyban, vagy szvingerben… Aki nem érdeklődik a partnere vágyai iránt és a gombhoz keres kabátot, az szerintem felejtős.
Mondjuk ezzel a beállítottsággal joggal gondolhatják, hogy nem ők a legjobbak, hiszen nem is azok. A legjobbak odafigyelnek és empatikusak. Nem a saját programjukat nyomatják, hanem alkalmazkodnak, legalább kíséretet tesznek rá. Még így is kiderülhet, hogy két ember nem kompatibilis. De ha már előzőleg át lehet beszélni a múltat és azt, hogy ki mit szeret, akkor ez alapján elkerülhetőek a felesleges körök.
Noha elméletben a szeretői viszony sokkal nyitottabb kommunikációt feltételez, mint egy hagyományos kapcsolat, itt is felütheti a fejét a korlátozás szelleme: ne beszélj erről, ne beszélj arról… Féltékeny vagyok a jelenedre, a múltadra, még a jövődre is. Hát van így értelme az egésznek? Ha a szerető is tabusít mindent, mennyivel lesz jobb egy házsártos házastársnál?
Annak, aki fél attól, hogy részleteket tudjon meg a partnere, akár szeretője, akár állandó partnere múltjáról, csak annyit mondhatok: sokat nyerhet azzal, ha legyűri a félelmét. És ha féltékeny, keresse meg magában, miért is gyötri ez az érzés. Mit tehet ellene, hogyan válhat magabiztosabbá. Mert ha egyszerűen tabusítjuk a múltat, akkor valószínűleg soha nem fogunk megszabadulni attól a rossz érzéstől, hogy nem mi vagyunk a legjobbak. De nem is válhatunk a legjobbá, ha nem tudjuk, milyen a legjobb. (Ilyen persze a legtöbb esetben nincs is, de tanulhatunk valamit a múltból, ami a hasznunkra válik.) Egy biztos: egy empatikus szerető értékelni fogja, ha őszinte lehet velünk ebben a kérdésben is. Merthogy ez az egyik legnagyobb ajándék, amit valakinek adhatunk: hogy őszinte lehet velünk.