Pontosan ez a felfogás jött velem szembe a minap, mikor Pindroch Csaba mesélt az ő csodálatos kapcsolatukról a feleségével. A neje (Verebes Linda) ugyebár kijelentette, hogy ha a férje félrelép, akkor már nem hűtlen, hiszen akkor már nem vele, vagyis nem a feleségével van együtt, hanem a másik nővel. Még azt is kifejtette, hogy az ő kapcsolatukban senkinek nem lehetnek titkai. És mindezt úgy vezették elő, mintha a jó kapcsolat alapszabálya lenne, hogy ultimátumokat adunk egymásnak.
Őszintén szólva nekem ebből az interjúból ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy ne akarjam többet hallgatni. Pindroch Csabát kedvelem mint színészt, a nejére nem emlékszem, de nem is az ő személyük a lényeg, hanem az a szerintem toxikus üzenet, amely ebből a két alapvetésből árad.
Ráadásul valahol mindig az a sejtésem, hogy ha valaki így kiteregeti a kapcsolata legmélyebb mozgatórugóit és kategorikusan a monogámia mellett tesz hitet, az leginkább önmagával akarja elhitetni, hogy nála minden rendben van, hogy ő valamiféle példakép. De főleg – és ez a legkevésbé szimpatikus az egészben – azt sugallja, hogy aki nem úgy gondolkodik, ahogy ő, az alacsonyabbrendű. Micsoda dolog hagyni, hogy félrelépjenek mellőlünk? Hát nincs bennünk méltóság?
De térjünk vissza arra a gondolatra, hogy vajon megszűnik-e párkapcsolati státuszunk attól, hogy félrelépünk? Nyilván nem. És ezt még valószínűleg az sem gondolja komolyan, aki kijelenti, hiszen ha van közös gyerek (nekik négy is van egyébként), akkor már miattuk is kénytelenek vagyunk nem csupán a saját egónkra gondolni, ha a férjünk/ feleségünk lebukik. Az ugyanis, hogy mellettem csak a pusztaság van, senkit nem tűrök meg, még egy kis flörtöt sem, mert az engem aláz meg, nem más, mint egománia. És hogy nevezzük azt a felfogást, ami megtagadja az embertől, hogy titkai legyenek? Amely feljogosítva érzi magát arra, hogy mindent kifürkésszen és kikutasson? Minimum diktatúrának.
Gondoljunk csak bele: minél inkább ezt sugallom a partneremnek, annál jobban fog tőlem tartani és annál kevésbé lesz kedve bármit is megosztani velem, ami esetleg majd nem nyeri el a tetszésemet. A legbanálisabb dolog, hogy tetszik neki valaki, fantáziál valakivel, vágyik valakire. Még vadabb: viszonyt szeretne kezdeni valakivel. Mivel nem lehetnek titkai, be kéne vallania, mi zajlik benne és körülötte, de mivel a monogámia kizárja még a gondolatát is annak, hogy másra vágyik, nyilván nem akarja bevallani. Inkább úgy tesz, mintha nem is létezne senki más, csak a partnere.
És itt lehet azzal jönni, hogy aki igazán szeret, az nem is vágyik másra (mert? kinek van joga ilyeneket általános igazságként kijelenteni?), miközben ez az embereknek csak igen kis százalékára igaz. Úgy hívják őket, hogy demiszexuálisok. Lehet, hogy pont a fent említett házaspár is az, nem tisztem eldönteni, de ne kelljen már az ő beállítottságukat piedesztálra emelni. Mert afelől ne legyenek kétségeink, hogy az ilyen interjúk alatt csupa szívecske, ölelő ikon és like-ok hada sorakozik, miközben azok, akik felvállalják, hogy nem monogámok, kapják a gyalázkodást, a röhögő, könnyező vagy dühös fejeket.
Előfordul persze, hogy egy félrelépés (vagyis inkább a kiderülése) azonnali kirúgással, szakítással, örök haragszomráddal jár. De messze nem az összes. És nem azoknak a fejére kell glóriát tenni, akik szerint ez a normális és az elvárható.
Mennyivel jobb, ha nem az asszony szabja meg önhatalmúlag, hogy mik a kapcsolati szabályok (Verebes Linda ugyanis ezt ultimátumszerűen adta elő akkor még barátjának, későbbi férjének, nem pedig megbeszélte vele), és nem is a férfi nyilatkoztatja ki, mit kell a nőnek tennie, hanem együtt alakítják ki, mi lenne elfogadható mindkettejüknek. Én ezt hívom érett, felnőtthöz méltó hozzáállásnak.