Vannak emberek, akik szeretik a címkéket. Szeretik mindenki tudomására hozni, hogy egy másik ember milyen viszonyban áll velük. Vagy akár csak kettesben ízlelgetik a szavakat: a férjem, a feleségem, a menyasszonyom, a vőlegényem, a jegyesem, a barátnőm, a csajom, a pasim, a szeretőm, a kedvesem. Az már sokkal hülyébben hangzik, hogy a szexpartnerem, egy ismerősöm, az egyik barátom, az egyik szeretőm, valaki, akivel olykor szexelek, de nincs köztünk semmi komolyabb...



Míg bizonyos szavak felértékelik a kapcsolatot, mások inkább arról tanúskodnak, hogy létezik egy törvény előtt elismert kapcsolódás, amely bizonyos előjogokat biztosít, ismét mások inkább degradálják a kapcsolatot, sőt, megalázóak lehetnek annak, akit ilyen címkével illetnek.

Ha már egyszer kimondtuk akár csak az érintett személynek, hogy minek tartjuk őt, akkor az egy csomó minden jelent, hiszen a szavak meghatározzák az adott kapcsolat szabályait, vagy ha mást nem is, azt mindenképpen, hogy az illető milyen kategóriába nem tartozik. Ha szexpartnernek nevezzük (vagy vulgárisabb verziót használunk), akkor ezzel azt fejezzük ki, hogy érzelmileg közömbös számunkra. Vagy csak ismerősi szinten jelent valamit.

A címkével ellátott kapcsolatnak vannak bizonyos szabályai, bár egyáltalán nem biztos, hogy ezekről ugyanazt gondoljuk mindketten (vagy minden résztvevő ugyanazt gondolja). A „felértékelő” elnevezésekhez szokott a kizárólagosság gondolata társulni, a „leértékelőkhöz” pedig az, hogy nincs elköteleződés, ergo senki nem várhat hűséget senkitől.

Persze a valóság azért nem ilyen elvágólagos. Egyrészt vannak hagyományosan monogám jellegűnek tartott kapcsolatok, amelyeknek résztvevői szabadon értelmezik a kapcsolati szabályokat. Tehát hiába mondja azt, hogy a feleségem, a férjem, attól még nem gondol arra, hogy ez azt jelenti, hogy mással nem szexelek. És lehet, hogy adott illetőt a szexpartneremnek tartok, de ha megtudom, hogy mással is lefeküdt, akkor fel vagyok háborodva, mert valójában mégiscsak más kategóriába helyeztem, noha erről még én se sejtettem semmit.

A nagy katyvaszra jelenthet-e megoldást, ha egyszerűen nem címkézzük fel a kapcsolatainkat? Egy BBC cikk szerint a Z generáció, vagyis az 1995 és 2010 között született fiatalok között elterjedt egy olyan felfogás, amely igyekszik megkerülni a pontos elnevezéseket. (Mondjuk egy 2010-es születésű gyerek most 12 éves, azért ott sok tudatosságot nem tudok elképzelni... Mindkét fiam zoomer és egyiknek se volt még semmilyen párkapcsolatra emlékeztető dolga az életben, de ha erről esik szó, meglehetősen konzervatív módon állnak hozzá még ahhoz a kérdéshez, hogy kinek hány partnere lehet egyszerre.)

A Z generációban tehát elterjedőben van egy situationship nevezetű fogalom, amely mindössze arra utal, hogy van valami a két ember között, de hogy az pontosan mi, azt nem akarják meghatározni. A szó 2020-ban bukkant fel és egyre népszerűbb. A „helyzetség” lényege, ha jól értem, hogy nem akar sehová tartani, nincs olyasmihez kötve, mint a kizárólagosság vagy a közös jövőre vonatkozó tervek. Vagyis nem a kapcsolati mozgólépcső első foka.

Persze a szeretői viszony sem a kapcsolati mozgólépcső része általában, vagyis első blikkre semmiképpen, de ha megszilárdul, azért mégis van benne némi elköteleződés, vagy bizonyos esetekben egészen erős elköteleződés is. A situationship nem ilyen, sokszor tudatos döntés eredménye, mert például csak egy bizonyos időszakra vagy élethelyzetre tekintettel jön létre.

Érdekes adalék mindehhez, hogy sok fiatal nem is szeretné nevén nevezni az adott kapcsolatát és kifejezetten úgy nyilatkozik, hogy nem vágyik annak fejlődésére, vagyis arra, hogy vezessen valahová, ahogy ezt korábban olyan sokan elvárták minden egyes kapcsolattól. A szeretőzés kapcsán is az az egyik ősrégi kifogás, hogy nem érdemes belefogni, mert úgyse vezet sehová, mintha nem lenne elég, hogy valakivel jól érzed magad és mindig utaznod kellene egy meghatározott cél felé...

A Z generációsok számára már csak azért is felvetődik a szeretném-e, ha vezetne valahová egy adott helyzet, mert egyre többet szoronganak a jövő miatt és egyre többen gondolják úgy, hogy nincs értelme például gyereket vállalni. Főleg a nyugati fiatalok között terjed ez a felfogás: ha valaki fél a jövőtől, illetve attól, hogy mi lenne a potenciális gyerekeivel, ha valaha megszületnének, akkor érthető, hogy inkább most akar élni, most akarja kihasználni az adódó lehetőségeket. A COVID arra is ráébresztett minket, hogy bármikor bezárulhat a világ, bármikor jöhet valami, amire nem számítottunk, elszakíthatnak a partnerünktől (nem csak szeretői kapcsolatok mentek tönkre a karanténok miatt), vagyis sokkal rugalmasabban kellene kezelnünk mindent...

És ha nincsenek címkék, nincs kizárólagossági elvárás, akkor a hűtlenség is nem létező lesz, legalábbis ebben a kontextusban. Még ha rakunk is címkét a kapcsolatokra, a gondolkodásmódunk akkor sem megy kifejezetten a kapcsolati mozgólépcső felé.

Persze mindez nem jelenti, hogy a Z generáció ne lehetne féltékeny és ne drámázna, mikor rájön, hogy neki mégiscsak többet jelent egy situationship, mint ahogy képzelte. De az biztos, hogy létezik egy szabadabb felfogás irányába mutató trend, persze kérdés, hogy mikor ez a generáció már tényleg el kell döntse, hogy akar-e családot, akkor milyen irányba változik...