Mondhatnánk, hogy a kísértés soha nem jön jókor. De vannak az életünknek olyan szakaszai, amelyekben a külső partner iránti vágy sokkal nehezebb helyzetbe sodor bennünket, mint más esetben. Mondjuk egy 20 éve tartó, nem túl jó házasságból kikacsintani, elkezdeni egy viszonyt sokkal kevésbé ciki, mint akkor kerülni ilyen helyzetbe, ha épp az esküvőnkre készülünk. Vagy gyereket tervezünk a partnerünkkel, esetleg már meg is fogant, útban van, nemrég megszületett, nagyon kicsi még, és otthon bonyolult a helyzet, stb. De említhetnénk egy olyan időszakot is, amikor valaki beteg a családban, egyéb krízishelyzetbe kerültünk...



Persze a kísértés elérkezése nem attól függ, hogy mi éppen milyen élethelyzetben vagyunk, nem várja meg az ideális (vagy kevésbé problémás) pillanatot. Például nagy nehezen, 5-6, esetleg 10 év együttjárás után végre ott tartunk, hogy férjhez mennénk /megnősülnénk, erre az utunkba kerül valaki, akitől teljesen megzavarodunk. Rengeteg energiát és érzelmet fektettünk már a meglévő kapcsolatunkba, de hol van a kezdeti idők pezsgése, izgalma? Az már rég elszállt, helyette létrejött valami sokkal nyugodtabb érzés, amit egy új szereplő teljesen fel tud bolydítani.

Még ha tudjuk is, hogy a vőlegényünkkel/menyasszonyunkkal szeretnénk maradni, az új kapcsolat csábítása hatalmas, főleg, ha mindaddig nem is voltunk hűtlenek egyszer sem, sőt, ha mással nem is volt szexuális tapasztalatunk, akkor aztán főleg. Miért kell mindenképp kihagynunk egy másik élményt? De hogyan mondjuk meg annak az embernek, aki már mellettünk döntött, hogy mi akkor most kipróbálnánk egy másik férfit/nőt is? Elvileg ebben a pillanatban még megtehetnénk, hogy új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat, lehet, hogy valamikor, évekkel korábban az az ígéret is elhangzott, hogy ha megtetszik valaki más, akkor szólunk és megbeszéljük, de azóta eltelt egy csomó idő, lehet, egyszer se beszéltünk a témáról, mert fel sem merült... Akkor az esküvői előkészületek közepén lepjük meg vele a partnert?

Ha a vallomás megtörténik, lehet, hogy szétmegy a sokéves kapcsolat, nem lesz házasság, nem vállalunk gyereket, és örökre elszalasztjuk annak a lehetőségét, hogy családot alapítsunk. Ha nem teszünk vallomást, és ellenállunk a kísértésnek, akkor majd dühösek leszünk a férjünkre/feleségünkre, hogy miatta maradtunk le életünk egy nagy élményéről. És, ha nem állunk ellent, akkor esetleg úgy érezhetjük, hogy mi vagyunk a legnagyobb árulók a világon. Persze az a forgatókönyv is lehetséges, hogy engedélyt kapunk a kipróbálásra, és rájövünk, hogy nem a vőlegényünk/menyasszonyunk az igazi partnerünk, hanem az új szereplő...

Még kacifántosabb a helyzet, ha már a gyerekvállalási projekt kellős közepén zuhanunk szerelembe valaki mással, mert akárki akármit mond, az nem úgy van, hogy ilyenkor minden más lényegtelenné válik, és se nem látunk, se nem hallunk. És nem csak férfiak léphetnek félre ilyen életszakaszban, különben nem lenne a társadalmak zömében 10% körüli a kakukkfiókák száma. Előfordulhat az is, hogy egy nő a férjétől nem tud teherbe esni, a szeretőjétől meg nem mer, és ebben az ördögi körben marad jó ideig.

Azoknak is pokoli nehéz, akik a gyerekük születése után nem sokkal ismerik ki a partnerüket annyira, hogy rájöjjenek, teljesen rosszul választottak, de akkor már késő, belesétáltak egy csapdába, amelyből felelősségteljesen, főleg külső támogatás nélkül szinte lehetetlen kilépniük... Ekkor ismerkednek meg valakivel, aki megérti és szereti őket, de nem tudnak vele új életet kezdeni... Marad a titkolózás, a kettős élet, a kibekkelés. De előfordulhat, hogy a terhesség/szülés olyan tiltásokkal, esetleg hosszabb távú változásokkal jár, amelyek hónapokra, vagy akár évekre hazavágják az otthoni szexet (teljesen meg is szűnhet), és emiatt keres egy férfi külső partnert. Ha kiderül, még a szokásosnál is jobban elítélik érte, pedig nem arra szerződött, hogy évekig szex nélkül éljen egy házasságban...

Egyszer beszélgettem valakivel, aki a felesége veszélyeztetett terhessége miatt nem hogy nem szexelhetett, de még azt is kerülnie kellett, hogy a nejét felizgassa, nehogy elélvezzen, és abból baj legyen... Ő úgy gondolta, hogy abban a helyzetben ki kell bírnia neki is orgazmusok nélkül - később, amikor már normalizálódott a helyzet, minden lelkifurdalás nélkül keresett szeretőt. Pedig azt nem szerette volna, ha a felesége is szeretőzik... Másutt meg (egy közismerten nyitott házasságban élő írónőnél) azt olvastam, hogy a férje a szeretőjétől rohant be a kórházba, mikor ő szülni készült. Noha az asszony tudta, hogy mi az ábra, abban a szituációban baromi dühös volt. Szóval furcsa dolgokat produkál az ember különleges körülmények között is.

Került már valaki közületek hasonló helyzetbe? És hogy oldotta meg? Bánja-e, hogy azt választotta, amit választott? Vagy úgy érzi, nem tehetett mást?