Sokan hisznek abban, hogy csak egy nagy szerelem van az életben... Nem tisztem, hogy ebben állást foglaljak, mivel még nem ért véget az életem, a halálom után pedig már nem fogom tudni megmondani, hogy mi az igazság - de az is csak az én igazságom lesz... Nem létezik erre semmiféle természeti törvény, de az biztos, hogy keveseknek adatik meg, hogy többször átéljék a viszonzott szerelmet, és még két szerelmi kapcsolat között is lehetnek szintbéli különbségek. (Van, akinek egyszer se jön össze, sajnos.)



Egyesek úgy gondolják, hogy nagy, romantikus szerelem csak fiataloknak való, mások meg éppen ellenkezőleg, az érett kori szerelmet tartják az igazinak, mert az sokkal tudatosabb, mélyebb, lehet, hogy még tartósabb is... Ebben sem lehet dűlőre jutni, ki-ki a saját tapasztalatai és hiedelmei alapján fog ebben vagy abban hinni. Ha csak a fiatalkoriban hiszünk, és már kinőttünk abból a korból, csak saját magunknak állítunk csapdát, mert idejekorán lemondunk a lehetőségről, hogy valaha még átéljük a csodát, ha viszont az érett kori vonzalmat részesítjük előnyben, akkor mindig marad bennünk remény. 

Fiatalon nyilván könnyebb a szerelem, mert akkor még kevesen köteleződnek el oly mértékben, hogy a szakítás ne lenne megoldható viszonylag könnyen, de ha később szeretünk bele valakibe, akkor simán lehet, hogy vagy mi, vagy az illető rendelkezünk olyan partnerrel, akitől nem tudunk / akarunk elválni. Még akkor se egyszerű a helyzet, ha a házas vagy kapcsolatban élő fél hajlik arra, hogy feladjon mindent, ott hagyja esetleg  a gyerekeit, házát, ennek minden lelki és anyagi következményeit is vállalva, mert a független felet nyomaszthatja az áldozathozatal: és mi lesz, ha a szerelmük mégsem annyira különleges, mégsem tartós, együtt élve majd mégis az derül ki, hogy a partnere rosszul döntött? 

Sokkal nagyobb a tét, mint egy olyan szerelem esetében, amelynek nincsenek áldozatai, amelyet mindenki támogat, amelynek mindenki drukkol. Ár ellen úszni fárasztó és nagyon sokan választják a status quo-t, még ha ezzel el is veszítik a nagy szerelmet. 

De előfordul az is, hogy a házas félnek nem kell választania, mert mindkét partnert és státuszt megtarthatja: maradhat a házasságában, a családjával, a régi életében, és közben átélheti a szerelmet egy másik partnerrel. Nem olyan ritka ez a szcenárió, ahogy sokan gondolják. Nincs is ezzel semmi baj, ha a független fél nem akar családot. Ha már van családja, vagy nincs, de nem is tervezte, és tökéletesen megfelel számára egy titkos kapcsolat által nyújtott boldogság, akkor valószínűleg hosszú távon is megmaradhat ez az állapot. (Tudom, sokan azt gondolják, hogy a szerelem csak 6 hónapig tart, de ezt nem csak én tudom cáfolni.)

Akkor nagy a gond, ha a független félnek fontos/sürgős lenne a családalapítás, a szerelmével erre pedig nincs esélye. Legtöbbször nők kerülnek ilyen helyzetbe: mivel leginkább ők futnak ki az időből. A férfiakat még akkor sem hajtja a tatár, ha egyébként hallottak már róla, hogy manapság a férfiak termékenysége is csökken a kor előrehaladtával. De egy férfi legtöbbször nem tervez gyereket, az csak úgy jön, ha talál hozzá megfelelő nőt, de alapvetően nem annyira fontos számára, hogy gyereke szülessen, nem tartja az apaságot identitása egyik legfontosabb összetevőjének. (Cáfoljatok meg, ha tévedek.)

Vagyis a nagy szerelem akkor tud nagy akadályként megjelenni, ha a szingli nő szeretne családot, de érzi, hogy a szeretője nem akarja ezt neki megadni (még ha elválna, akkor se biztos, hogy szeretne új családot alapítani), ha pedig megpróbál független pasikkal randizni, mindig kiderül, hogy az összes bénának tűnik a szerelméhez képest. Minél nagyobb az ember élettapasztalata, minél több kapcsolatot kipróbált már, annál jobban látja az esélyeit, tehát minél inkább kifutna az időből, annál nyilvánvalóbb lesz számára, hogy van-e esélye olyan pasit találni, akit úgy tud szeretni, kívánni, csodálni, mint az aktuális kedvesét. 

Nyilván léteznek könnyen idomuló, kevésbé problémás jellemek, akik számára nem olyan nehéz a keresgélés, mások viszont olyan spéci tulajdonságokat preferálnak, illetve olyan nehezen lépnek intim kapcsolatba, hogy szinte sci-fi-nek tűnik számukra a megfelelő, független partner megtalálása. A szeretőző szingli nők egy része ráadásul élethelyzetéből fakadóan kevésbé vevő már a szigorúan monogám kapcsolatra, és ez tovább nehezíti a helyzetét, mert a férfiak nagy része csak akkor toleráns a női többpartnerűséggel szemben, ha a nő nem a menyasszonya, felesége, illetve nem tervezi, hogy a gyermekei anyja legyen. 

Éretten meg nincs kedvünk alakoskodni, úgy tenni, mintha szűziesek és tapasztalatlanok lennénk, ahhoz sincs kedvünk, hogy korlátozzanak minket, ellenőrizzék, kivel tartjuk a kapcsolatot, kivel nem... Több nőtől hallottam már, hogy egy szigorúan monogám kapcsolatot már nem tudna elképzelni: ezzel aztán főleg nagyon lecsökken azok férfiak köre, akik számításba jöhetnek. 

Hiszen egy másik férfi iránt rajonganak, akihez a szemükben senki nem érhet fel (a szerelem már csak ilyen), nem fiatalok már, emiatt aztán sietős nekik a pártalálás (ezt a pasik akkor is megérzik, ha nem tudatosul bennük), és nem akarnak kompromisszumokat kötni. 

Megoldás lehet a szeretőtől való érzelmi eltávolodás, ha erre képes az adott nő (még arról az egyről is lemondjon, aki biztos pont az életében?), de attól, hogy szakítanak, fejben mégiscsak minden új pasit hozzá fog hasonlítani. Van olyan, aki megtesz mindent, hogy le tudjon szakadni az ideálisnak gondolt férfiról, és tényleg eltávolodik tőle, de mikor már a sokadik "rendes" párkapcsolati kísérlete mond csődöt, valahogy mindig visszatalál hozzá. Ha a vonzalom tartós és a nős partner továbbra is nyitott a bármikori újrakezdésre, akkor ezt el lehet párszor játszani. 

Kérdés, mi az erősebb az illető nőben: a saját gyerek és család utáni vágy, vagy a férfi iránti rajongás. Ha az előbbi, akkor meglehet, hogy szerelem nélkül hozzámegy valakihez és meggyőzi magát arról, hogy így is jó neki. Lesz, aki megbánja az egészet, lesz, aki megszereti a férjét, lesz, akit kielégít, hogy végre van valaki, aki csak az övé és élvezni fogja a férjes asszony státuszával járó előnyöket. 

Nyilván olyan is akad, aki gyereket vállal szeretőként - jó esetben a pasi tudtával és beleegyezése birtokában, bár nehezen tudom elképzelni azt a férfit, aki szívesen venné, ha a szeretője teherbe esne tőle (Czeizel Endre ilyen férfi volt, ha jól emlékszem a sztorira). Ha a pasi nem egyezett bele és kiderül, hogy a dolog szándékos volt (vagy legalábbis gyanús), akkor ez könnyen az egész kapcsolat végét jelentheti. Nem mondanám, hogy érdemes ezt megkockáztatni, de mindig lesznek olyanok, akik megteszik. 

Tanácsot adni nem mernék, csak örülök, hogy nem kerültem ilyen helyzetbe - azt viszont nagyon is értem, miért gondolja egy nő, hogy a szeretőjénél nem fog jobb pasit találni a függetlenek között.