Valamikor fiatal koromban a buszon hallottam egy fiútól, hogy ő mindig hű – önmagához. Ami akkor cinikusnak tűnt (lehet, hogy ő cinikusan is értette), de most már egészen másképp látom a kérdést.



Mert kinek tartozunk nagyobb lojalitással, önmagunknak, vagy a partnerünknek? Kinek az igényei fontosabbak, és kire vagyunk inkább tekintettel? Ha nagy szerelem előzte meg a házasságkötést vagy az élettársi viszony kialakulását, akkor elvakultságunkban hihettük egy ideig, hogy a másik ember fontosabb nálunk, és akár meg is halnánk érte… De lehet, hogy meghalni érte még mindig könnyebb, mint együtt élni vele. Úgy, hogy közben saját magunkhoz leszünk hűtlenek.

Valójában csak az emberek igen kis százaléka szeretné feláldozni magát egy kapcsolat oltárán: addig persze szívesen teszünk hangzatos ígéreteket, amíg a történet élvezetről szól, de a könnyelműen tett ígéreteket hamar meg is bánhatjuk. És akkor választanunk kell a saját magunkkal szembeni őszinteség és a másikkal szembeni lojalitás között, mert sokszor nincs mód mindkettő együttes megvalósítására.

Miért is van az, hogy egy esküvőn, csak egymásnak teszünk ígéreteket, önmagunknak nem? Miért nem mondhatjuk ki fennhangon, hogy magamat és vágyaimat megtagadni akkor sem fogom, ha ez neked nem esik jól, és elvárod tőlem, hogy teljes mértékben alárendeljem mindenemet a te vágyaidnak? Miért nem ígérhetünk önmagunknak hűséget, mielőtt a partnerünknek ígérnénk? Miért nem lehet önvédelmi záradékunk, amelyre hivatkozhatunk, ha semmi nem úgy alakul, ahogy elképzeltük, például a szex egyáltalán nem jó, vagy már nincs is, vagy soha előtte el nem képzelt terheket ró ránk a házasság, és csak arra tudunk gondolni, hogy ha csak órákra is, de menekülnünk kell?

(Ne mondjátok azt, hogy akkor el kell válni, mert mindenki tudja, hogy ez mennyire nem egyszerű, és milyen sokáig tarthat egy-egy esetben, hogy eljussunk a döntésig, főleg pedig a megvalósításig, ha már nem csak kettőnkről van szó egy kapcsolatban.)

Sokan fogalmaznak úgy, miután először kiléptek a társadalom és a vallások által rájuk erőltetett korlátok közül, hogy végre úgy érezték: újra élnek. Hogy évek szürkesége és félhalott állapota miatt fellélegeznek és szépnek látják a világot. Hogy utólag nem is értik, hogy bírták annyi ideig sötétségben és miért viselték el a sok nyűgöt… Mintha az agyukra tettek volna valamit, ami elhomályosította a gondolkodásukat, és azt sugallta nekik, hogy a kapcsolat, amelynek állítólag az az egyik célja, hogy boldogok legyenek benne, annak ellenére fenntartandó, hogy már teljesen boldogtalanok…

Utólag saját magunk folyamatos és szisztematikus megtagadásának, saját magunk ellen elkövetett bűnnek tűnik az, amit a társadalom felmagasztal: a minden körülmények közötti hűség – már a partnerünkkel szembeni szexuális hűség. Mert aki siralomvölgynek érzi az életét a házasságában, az gondolatban már ezerszer elkalandozott másfelé, és még szerencse, mert enélkül nem is lehetne túlélni.

Persze nem egyformák a hűtlenségi történetek, vannak, akik egyáltalán nem töltenek hosszú éveket ilyen silányan, vagy éppenséggel boldogok a kapcsolatukban, vagy hamar szakítanak, ha az elkezd romlani, de az eredetileg a monogámiában hívő, kitartóbb emberek hajlamosak arra, hogy számtalanszor megtagadják önmagukat, míg végre sutva vágnák a monogámia szabályait. Minden egyes alkalommal, amikor vágy nélkül szexelnek, csak kötelességből viselik el a másik érintését, vagy amikor állandó szexuális éhezésre kényszerülnek, mert ez jutott nekik, megalázzák önmagukat az ideológia nevében. És itt most olyan, súlyosabb esetekről nem is beszéltem, melyekben még erőszak is van, legyen az verbális és/vagy fizikai…

A hűtlenség nem csak a szabadság érzetével ajándékoz meg (még ha az nem is teljes, és csak ideig-óráig érvényesül), de az életünk feletti kontroll egy részének visszanyerését is jelenti. Végre van valami, ami csak a minénk, csak rólunk szól, és senki nem pofázik bele. A házasság ugyanis sokszor az egész életünket felfalja, ha nem harcoljuk ki magunknak a saját szabadidőt és szabad mozgást, akkor bekebelez a család, az anyós, após, rokonok körforgása… Összekötöttük az életünket egyvalakivel, és kaptunk egy csomó más embert, kötelező programot, kellemetlen kötelességet.

Persze, van, akinek ez csupa öröm és boldogság, de nagyon sok ember nyűgnek érzi, csak azt hiszi, hogy nem lázadhat fel ellene, és nem is beszélhet a vágyairól, mert azzal csak felesleges konfliktust fakasztana, és úgyis épp elég feszültség van már a kapcsolatában. Vagyis egyre kevésbé vállalja önmagát. Egy szeretővel szemben végre más lehet, és ez teljesen felszabadítja. A szerető az, akivel hű lehet a saját vágyaihoz, akivel végre elevennek érezheti magát.

Lehet, hogy ez a szabadságérzet annyira mámorító, hogy a végén szétrobbantja a családját, de az is lehet, hogy éppen annyi szabadságot él meg ezáltal, amennyi elég a számára a kiegyensúlyozott létezéshez, és továbbra is engedelmesen húzza az igát a hétköznapokban.

Az ideális persze az lenne, ha csak olyan kapcsolatokat tartanánk fenn, amelyekben önmagunk lehetünk, és nem kell megalázkodnunk, de akármennyire is szeretnénk, ennek kevés az esélye. Leginkább az egzisztenciális összefonódást nélkülöző kapcsolatokra lehet jellemző ez a fajta szabadság, ezeknek persze megvannak a maguk egyéb korlátai.