Nagyon régen volt az a bizonyos este, mikor végre tevőlegesen elhagytam a monogámia fojtogató világát. Persze az az este még csak az út kezdetét jelentette, és rengeteg küzdelem állt még előttem akkor, egyáltalán nem látszott, merre vezet majd az út. De vannak pillanatok és órák, amelyeket nem felejtünk, amíg élünk.
Az egész csak azért jutott eszembe, mert a minap egy filmben hasonló jelenetet láttam, bár a részletek teljesen mások voltak, mert én szerencsére nem voltam kénytelen szembesülni a férjemmel, aki ébren várja, hogy hazaérjek valahonnan - míg a filmbéli nőnek rögtönöznie kellett, amikor neki szegezték a kérdést, hogy mit csinált hajnali két óráig. (Annak idején nekem volt alibim, így nem kellett magyarázkodnom.)
A nő nem tervezte az egészet, bár igazából nagyon is akarta, de nem volt annyira felkészülve rá, hogy kitaláljon egy hihető sztorit, és rögtönözni ilyenkor mindig bukta. Ráadásul elöl hagyta a táskáját, amelyet a férje aztán átvizsgált (ez is eszembe juttatta a saját esetemet, mert hasonló történt velem is, noha nem első este, hanem sokkal később).
Az az éjjel olyan felkavaró volt, hogy nem is tudtam aludni, kiültem az erkélyre és bámultam az eget, aztán a kanapén aludtam el. Attól fogva egyre gyakrabban menekültem a kanapéra, amely a vígjátékokban a férfiak számára a bünti hely: nekem a szabadságot jelentette. Az ún. "hitvesi ágy" pedig egyre inkább nemkívánatos helyszínné vált, boldog vagyok, hogy most már nincs meg, ahogy a házaséletem sok más díszletétől is sikerült megszabadulnom.
Biztos sokan élik meg másképp az első hazatérést, van, akinek ez semmi különöset nem jelent, van, aki azonnal vallomást tesz, mert nem bírja a feszültséget, van, aki bűntudattól hajtva megpróbálja kompenzálni a partnerét és több időt tölt vele, vagy ajándékot vesz neki... (Ez is vígjátéki sztereotípia, de mivel soha nem találkoztam vele az életben, kíváncsi lennék, hogy tényleg létezik-e olyan férfi - mert csakis velük kapcsolatban szokott felmerülni -, aki mindig virágot vagy ékszert vesz a nejének, ha éppen megcsalja).
Az első este érzéseiből az egyik legmeghatározóbb egyébként nem is az, hogy újra élek és nőnek érzem magam, bár ez is épp elég fontos, hanem az, hogy semmi bűntudatom nincs. Az eseményt megelőző tépelődéshez képest, hogy szabad-e ezt vagy sem, és mi lesz utána, akkor rájöttem, hogy egyáltalán nem bánok semmit.
És az összes többi alkalommal se bántam meg, bármilyen kellemetlen helyzetek is adódtak az idők folyamán: csakis azt bántam, hogy nem előbb, már a házasságom első évében tettem meg. Mert akkor nagyon sok év felesleges nyűglődését előzhettem volna meg. (Esetemben ez azt is jelentette volna, hogy nagyon hamar elválok.)
A flimbéli nő egyébként elég hamar elhagyta a férjét, aki már fel volt készülve rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mert a gyerekek születése után egyfajta áthatolhatatlan üvegfal választotta el őket, és képtelen volt beszélni a nejével arról, hogy mi történik. A nő bűntudata aztán abból fakad, hogy a férje még aznap este szívinfarktust kap, mikor elhagyja: a férfi meghal, és a nő önmagát okolja.
De a legtöbb esetben nincs ilyen helyrehozhatatlan tragédia - noha attól még bűntudata sokaknak lehet, itt nem is igazán a hűtlenség miatt, hanem azért, mert nem tudtak kitartani a másik mellett még akkor sem, ha az nagyon rendes, türelmes és figyelmes volt mindig. Szerethetik mint embert, de szexuálisan már nem kívánják, és ez lehetetlenné teszi az őszinte monogám kapcsolatot (ha létezik ilyen).
Nektek milyen volt az első hazamenetel, ha még emlékeztek rá? Gondolom, ez csak annak emlékezetes, aki korábban sokáig tényleg monogám módon élt, akár meggyőződésből, akár félelemből, vagy kényelemből. Volt bűntudatotok? Azonnal vallomást tettetek, vagy csak később? Esetleg soha? Azóta hogy viszonyultok az első alkalomhoz? Másképp kellett volna csinálni, meg se kellett volna tenni, vagy mindent ugyanúgy intéznétek, mint akkor?
Az egész csak azért jutott eszembe, mert a minap egy filmben hasonló jelenetet láttam, bár a részletek teljesen mások voltak, mert én szerencsére nem voltam kénytelen szembesülni a férjemmel, aki ébren várja, hogy hazaérjek valahonnan - míg a filmbéli nőnek rögtönöznie kellett, amikor neki szegezték a kérdést, hogy mit csinált hajnali két óráig. (Annak idején nekem volt alibim, így nem kellett magyarázkodnom.)
A nő nem tervezte az egészet, bár igazából nagyon is akarta, de nem volt annyira felkészülve rá, hogy kitaláljon egy hihető sztorit, és rögtönözni ilyenkor mindig bukta. Ráadásul elöl hagyta a táskáját, amelyet a férje aztán átvizsgált (ez is eszembe juttatta a saját esetemet, mert hasonló történt velem is, noha nem első este, hanem sokkal később).
Az az éjjel olyan felkavaró volt, hogy nem is tudtam aludni, kiültem az erkélyre és bámultam az eget, aztán a kanapén aludtam el. Attól fogva egyre gyakrabban menekültem a kanapéra, amely a vígjátékokban a férfiak számára a bünti hely: nekem a szabadságot jelentette. Az ún. "hitvesi ágy" pedig egyre inkább nemkívánatos helyszínné vált, boldog vagyok, hogy most már nincs meg, ahogy a házaséletem sok más díszletétől is sikerült megszabadulnom.
Biztos sokan élik meg másképp az első hazatérést, van, akinek ez semmi különöset nem jelent, van, aki azonnal vallomást tesz, mert nem bírja a feszültséget, van, aki bűntudattól hajtva megpróbálja kompenzálni a partnerét és több időt tölt vele, vagy ajándékot vesz neki... (Ez is vígjátéki sztereotípia, de mivel soha nem találkoztam vele az életben, kíváncsi lennék, hogy tényleg létezik-e olyan férfi - mert csakis velük kapcsolatban szokott felmerülni -, aki mindig virágot vagy ékszert vesz a nejének, ha éppen megcsalja).
Az első este érzéseiből az egyik legmeghatározóbb egyébként nem is az, hogy újra élek és nőnek érzem magam, bár ez is épp elég fontos, hanem az, hogy semmi bűntudatom nincs. Az eseményt megelőző tépelődéshez képest, hogy szabad-e ezt vagy sem, és mi lesz utána, akkor rájöttem, hogy egyáltalán nem bánok semmit.
És az összes többi alkalommal se bántam meg, bármilyen kellemetlen helyzetek is adódtak az idők folyamán: csakis azt bántam, hogy nem előbb, már a házasságom első évében tettem meg. Mert akkor nagyon sok év felesleges nyűglődését előzhettem volna meg. (Esetemben ez azt is jelentette volna, hogy nagyon hamar elválok.)
A flimbéli nő egyébként elég hamar elhagyta a férjét, aki már fel volt készülve rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mert a gyerekek születése után egyfajta áthatolhatatlan üvegfal választotta el őket, és képtelen volt beszélni a nejével arról, hogy mi történik. A nő bűntudata aztán abból fakad, hogy a férje még aznap este szívinfarktust kap, mikor elhagyja: a férfi meghal, és a nő önmagát okolja.
De a legtöbb esetben nincs ilyen helyrehozhatatlan tragédia - noha attól még bűntudata sokaknak lehet, itt nem is igazán a hűtlenség miatt, hanem azért, mert nem tudtak kitartani a másik mellett még akkor sem, ha az nagyon rendes, türelmes és figyelmes volt mindig. Szerethetik mint embert, de szexuálisan már nem kívánják, és ez lehetetlenné teszi az őszinte monogám kapcsolatot (ha létezik ilyen).
Nektek milyen volt az első hazamenetel, ha még emlékeztek rá? Gondolom, ez csak annak emlékezetes, aki korábban sokáig tényleg monogám módon élt, akár meggyőződésből, akár félelemből, vagy kényelemből. Volt bűntudatotok? Azonnal vallomást tettetek, vagy csak később? Esetleg soha? Azóta hogy viszonyultok az első alkalomhoz? Másképp kellett volna csinálni, meg se kellett volna tenni, vagy mindent ugyanúgy intéznétek, mint akkor?