Újra és újra visszatérő téma, hogy mennyi hiányérzet halmozódik fel egy-egy szeretői kapcsolatban, az ellenzők fő érve szokott lenni, hogy egy viszonynak nincs "kifutása", nem tart sehová, akkor minek belekezdeni, ha nincs perspektíva, a pillanatnyi örömöket se igazán élvezzük... De a viszony lényegi része, hogy nincs kifejezetten perspektívája, általában nem azért kezdünk bele, mert legitim kapcsolattá akarjuk alakítani. Főleg, ha egyikünk sem egyedülálló. 



Amit azonban racionálisan eldöntöttünk, azt nem biztos, hogy emocionálisan be is tudunk tartani. Ha igazán megérint minket egy ember, és nem csak szexuálisan izgat, elragadhatnak az érzelmeink. A nőket egy kicsit könnyebben, mint a férfiakat, hiszen egy teljesen szimpla és legitim kapcsolatban is ők törekednek általában perspektívára, nekik fontosabb, hogy mi lesz holnap, holnapután, egy év múlva,  tervezhetnek-e hosszabb távra. Magyarázzuk ezt mindenfélével, legfőképpen azzal, hogy mivel a nők szülnek gyereket, az ő agyuk működik hosszabb távra tekintő üzemmódban, emiatt a pillanat megélése nehezebb feladat számukra. Mindig tudni akarják, hányadán állnak.

És ez általában akkor is így van (az ember nem tudja átállítani az agyát), ha a kapcsolat titkos és semmiféle kilátás, ígéret nincs arra, hogy ez a titkosság megszűnne egy nap. Vagyis a nő nagy valószínűséggel kevésbé fogja tudni élvezni az éppen élvezendőt, ha teljes a bizonytalanság abból a szempontból, hogy mi lesz a jövőben. 

De azért válasszunk szét két dolgot: az, hogy van-e valaminek "kifutása", meg, hogy valami érzelmileg kielégítő-e, nem ugyanaz. Lehet egy kapcsolat úgymond a legitimitás szempontjából kilátástalan, de mégis hosszú távú, biztonságos, érzelmileg kielégítő, és persze fordítva is működik: lehet egy kapcsolat teljesen legitim, kilátással a házasságra (ha ez a vágyott cél), mégis totál bizonytalan és érzelmileg elviselhetetlen.

A szeretői viszony nem nyugalmi állapot, nem egy két lábán szilárdan megálló felépítmény, mint amilyennek a házasságot sokszor láttatják. De attól, hogy nem csak két szereplővel kell számolni (amúgy a házasságban sem, hiszen rengeteg más szereplő is beleszól a kettes kapcsolat alakulásába), még nem feltétlen kell fordított piramisnak lennie, amely a csúcsán egyensúlyoz ideig-óráig, hogy aztán eldőljön... 

A fordított piramis nem nekem jutott eszembe, a Masters of Sex 3. évadjának egyik epizódjából loptam, de elég szemléletes abból a szempontból, hogy sok nő miként látja/éli meg a "szerelmi" háromszöget. Azt a háromszöget, amely sokszor nem is három, hanem több szögből áll, csak nem látjuk át az egész hálózatot...

A sokak által megfogalmazott alapvető hiányérzet tehát, ami a szeretői kapcsolatra jellemző, a kilátástalanság. Addig, amíg az ember nem szerelmes a szeretőjébe, amíg sikerül egyensúlyoznia a barátság/haverság/szexpartnerség között, és amíg nem azzal tölti az ideje nagy részét, hogy a másik után epekedik, szerintem ez nem vészes. Sőt, sok esetben nem is jelentkezik hiányérzetként - főleg olyan férfiaknál, akik kifejezetten a pillanat nyújtotta örömökért szeretőznek. 

Persze hiányérzeteink nekik is lehetnek, legfeljebb nem ugyanazok, mint a nők esetében. Lehet, hogy ők is keveslik az időt (több szexet akarnak? több beszélgetést?), őket is zavarja, hogy nem egyetlen embertől kapnak meg mindent, ahogy a nemlétező nagykönyvben meg van írva, lehet, hogy a saját magukról alkotott képük sérül, ez okozza a hiányérzetet. És olyanok is vannak, akiknek semmilyen hiányérzetük nincs, a világ úgy kerek, családdal, szeretővel, ahogy van. (Jó nekik, nem? Azért az nem biztos, hogy a többi szereplő is kereknek érzi ettől a világot.)

De térjünk vissza a szexpartnerségen túlmutató, legalább az egyik fél esetében már érzelmi szempontból is fontos szeretői viszonyra. Vajon tényleg annyira elviselhetetlen az általa keltett hiányérzet, hogy az az egész szeretői állapotot értelmetlenné teszi? Van, aki szerint igen. Van, aki szerint meg nem. 

Hogy kinek mi a véleménye erről, az alapvetően két dologtól függ. Egyrészt attól, hogy az érzelmileg érintett, többet akaró személy mennyire beszéli be magának, hogy neki csak az a jó, ha egy kapcsolatnak van kifutása. (Nem mindegy, persze, hogy milyen az otthoni háttér, összeomlott vagy működőképes házasságból lép-e félre valaki.) A másik, hogy az érzelmek célpontja mennyire védekezik az érzelmek ellen, ő is szerelmes (vagy kötődik)-e, illetve, hogy mennyire paranoiás.

Elhangzott a legutóbbi vitában, hogy egy csak szexrandikra fókuszáló kapcsolat nem lehet igazán jó (kielégítő), mert egy csomó más élményt nem élhetünk át közösen azzal, aki fontos nekünk. Nem tudom, van-e olyan, akinek épp elég, ha csak kégliben találkozik a kedvesével, én arra tippelnék, hogy a legtöbb, klasszikus szeretői viszonyt megélő ember vágyik arra, hogy a négy fal közül kiszabadulva másutt is együtt lehessen azzal, aki fontos neki. 

Ez a vágy lehet gyenge, vagy egészen erős is... Nem mindeg, mennyire introvertált vagy extrovertált valaki, nem mindegy, van-e más, szórakoztató társasága külsős programokra, vagy egyáltalán nem is szeret sehová eljárni, nem mindegy, mennyi ez illető szabadideje, mennyire fél a lebukástól, satöbbi. 

Valószínűleg sokak számára ismerős érzés a hétvégék, iskolai szünetek, ünnepek alatt felbukkanó hiányérzet, mert szeretőzni leginkább hétköznap lehet (persze biztos vannak egyéb esetek is): ilyenkor tud leginkább zavaró lenni a legitimitás hiánya. Lehet, hogy nincs kivel kirándulni menni, pedig épp lenne időnk, és pontosan tudjuk, kivel éreznénk jól magunkat... De hát a másiknak van egy saját, tőlünk teljesen külön létező magánélete... 

Persze, hogy ezt nem egyszerű megélni, ha szerelmesek vagyunk. De egyrészt nem minden szerető szerelmes is egyben, másrészt azért a hétvégék és iskolai szünetek nem tartanak örökké (a gyerekek nem bánatára). 

Az igazi gond akkor kezdődik, ha a találkozások nem elég gyakoriak (ilyenkor kérdés, hogy objektív okok miatt alakul ez így, vagy azért, mert a másiknak nem vagyunk elég fontosak), vagy sose lehet tudni, hogy mikor lesz a következő, ha mindig csak az egyik fél kezdeményez, a másik szinte védekező álláspontra helyezkedik, illetve, ha a határok nagyon kemények, túl sok a biztonsági intézkedés - olyan sok, hogy az már tényleg elveszi az ember kedvét az egésztől. 

Ezt persze mindenkinek magának kell eldöntenie: hol az a pont, ahol már nem éri meg folytatni, mert több hiányérzetet generál a viszony, mint amennyit orvosol. Persze szakítás esetén átmenetileg a hiányérzetek mennyisége szinte elviselhetetlen mértékben megnő, úgy érezhetjük, hogy belehullottunk a semmibe... 

Korlátaiból fakadóan a szeretőzés szinte biztos, hogy hiányérzetekkel jár, de ezek mértéke nagyon különböző lehet. A saját igényeink, tűrőképességünk, pozitív vagy negatív hozzáállásunk is nagy mértékben befolyásolja, hogy mennyire tudunk boldogok lenni egy ilyen helyzetben. Ha nem vagyunk maradéktalanul boldogok, attól még nem biztos, hogy az egész nem is éri meg - gondoljunk bele, vajon mennyi esélyünk lesz a maradéktalan boldogságra, ha teljesen feladjuk.

Elválunk és seperc alatt találunk másik, legitim partnert? Vagy teljesen lemondunk a szexről illetve az érzelmi/szexuális kapcsolatokról, és a vallásban, a sportban, a szellemi kihívásokban keressük a lelki békénket? Vajon attól teljesebb lesz a boldogságunk? Vagy a boldogság nem is számít egyáltalán? Minderre ki-ki magának kell, hogy választ adjon, és a pillanatnyi csalódottság is nagyban befolyásolhatja, hogy ki mit érez ezzel kapcsolatban.