Egyik reggel kellemes meglepetés ért a metrómegállóban, mikor kinyitottam a Metropolt és megláttam a Szerethető szeretőkereső című írást. Karafiáth Orsolya nem hazudtolta meg önmagát és költői mivoltát, egyrészt nem állt be a szapulók sorába, másrészt tényleg elgondolkodott azon, hogy mi is lehet ez a hűtlenséges társkereső:
Őszintén szólva nem egészen értem, miért olyan felkavaró dolog ez. Inkább örülni kéne, mert egy ilyen oldal rengeteg pozitív dolgot is hozhat jó pár házasságba.
Ahogy a blogban már többször kitértünk rá, a netes társkeresés a kapcsolatban élők számára azért is jelenhet pluszt a közvetlen környezetben való ismerkedéssel szemben, mert sokkal kisebb a botrányok, halálos sértődések, munkahelyi és baráti körben tapasztalható összeférhetetlenségek esélye - ezt emeli ki K. O. is.
Egyes komoly tanulmányok szerint újra kell gondolni a nemek viszonyát, és meg kell tanulni rugalmasan kezelnünk kapcsolatainkat. És azt is meg kellene tanulni, hogy a szeretet, a mély kötődés nem jelenti mindenkinek a kizárólagosságot. És ha már szüksége van az embernek szeretőre, új impulzusokra, fontos lenne, hogy ezek a párhuzamos életek lehetőleg ne kuszáljanak össze mindent. Igenis vannak olyan kitűnő anyák és apák, akik – bár remek társai egymásnak – külön utakra is vágynak, úgy, hogy a másikat ne sebezzék.
Ritka, hogy valakivel ennyire egyet tudjak érteni.
Csak hab volt a tortán, hogy néhány órával a cikk elolvasása után egy baráti társaságban is pont a viszony.hu-ról kezdett valaki beszélni. Nehezen bár, de visszafogtam magam és nem szóltam bele a társalgásba, csak figyeltem. Megállapítottam, hogy tényleg mindenkihez eljutott már a viszony híre, és a kötelező szörnyülködés közepette azért láttam néhány arcon, hogy nem tartja olyan hülye ötletnek az egészet.
Aki a legjobban bizonygatta, hogy tőle mennyire távol áll a téma, éppen az számolt be igen részletesen egy cikkről, amelyben a szerző leírja, hogyan "próbálta ki" a társkeresőt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a kipróbálás egy mindössze pár órás akció volt, ami alapján nyilván lehetetlen megismerni a netes társkeresés világát, főleg úgy, ha bevalljuk, hogy újságíró létünkre még egy regisztrációt sem tudunk egyedül elintézni.
A sajtóban megjelent írások nagy része persze vagy nagyon elítélő, vagy érezhető rajta, hogy a szerző erős öncenzúrát gyakorol. Saját néven jót vagy legalább tárgyilagosat írni egy ilyen témáról csak annak megy, aki már amúgy sem veszthet semmit, botrányhős(nő) mivolta az imidzse elidegeníthetetlen része. Némelyek az erkölcscsősz szerepet tartották testhezállóbbnak, mások pedig úgy tettek, mintha magát a hűtlenséget mint jelenséget se értenék, és nagy kerek szemmel néznének utána az értelmező szótárban, hogy az vajon miféle szörnyszülött lehet.
Össznépi játék az újságokban csakúgy, mint baráti társaságban. Majd ki-ki leül a képernyő elé, illetve kezébe veszi az okostelefont, és ott, ahol senki se látja (vagy ő azt hiszi, hogy biztonságban van), begépeli a társkereső nevét. Kitalál egy nicknevet. És regisztrál. Csak úgy, kíváncsiságból. Aztán abból már bármi lehet...