Nem hiszem, hogy gyakori lenne, de érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan nézne ki egy olyan tárgyalás, amelynek alkalmával feleség (vagy férj) illetve szerető, meg persze a kettejüket összekötő személy leülnének és hármasban megbeszélnék a szabályokat. Nem arra a verzióra gondolok, amelyben egyik vagy másik fél a teljes eltávolításra játszik: nem, itt egy élhető status quo szabályainak megalkotásáról lenne szó.
Egyébként is ritka, hogy szexuális/érzelmi kapcsolati vonatkozásban az emberek tiszta, átlátható szabályokat határoznának meg, a dolgok általában csak alakulnak valahogy, kaotikusan, szokásjogok mentén, olyan elképzelések alapján, amelyeknek talán nem is vagyunk tudatában, de az eddigi tapasztalataink alapján úgy érezzük, hogy nekünk ez vagy az jár, a másik köteles így vagy úgy cselekedni.
Szabályokat alkotni felfokozott érzelmi állapotban annyira mesterkélt, hogy méltatlannak érezzük még szóba hozni is, vagy egyszerűen eszünkbe se jut, hogy erre szükség lehetne. Mire meg eljutunk abba az állapotba, hogy veszekedünk a nemlétező szabályok miatt, a szokásaink úgy becsontosodtak, hogy csak eszméletlen erőfeszítéssel lehet rajtuk változtatni.
Pedig annyi tanácsadó cikk szól arról, hogy beszéljük meg, ki miért felelős és mit vár el a másiktól, valamiért ezt általában mégis elmulasztjuk. Mennyivel bonyolultabb akkor egy olyan helyzet, amely a konvencionális kereteket felülírja, és szabályozni kíván egy "törvényen kívüli" valóságot.
Egyébként is ritka, hogy szexuális/érzelmi kapcsolati vonatkozásban az emberek tiszta, átlátható szabályokat határoznának meg, a dolgok általában csak alakulnak valahogy, kaotikusan, szokásjogok mentén, olyan elképzelések alapján, amelyeknek talán nem is vagyunk tudatában, de az eddigi tapasztalataink alapján úgy érezzük, hogy nekünk ez vagy az jár, a másik köteles így vagy úgy cselekedni.
Szabályokat alkotni felfokozott érzelmi állapotban annyira mesterkélt, hogy méltatlannak érezzük még szóba hozni is, vagy egyszerűen eszünkbe se jut, hogy erre szükség lehetne. Mire meg eljutunk abba az állapotba, hogy veszekedünk a nemlétező szabályok miatt, a szokásaink úgy becsontosodtak, hogy csak eszméletlen erőfeszítéssel lehet rajtuk változtatni.
Pedig annyi tanácsadó cikk szól arról, hogy beszéljük meg, ki miért felelős és mit vár el a másiktól, valamiért ezt általában mégis elmulasztjuk. Mennyivel bonyolultabb akkor egy olyan helyzet, amely a konvencionális kereteket felülírja, és szabályozni kíván egy "törvényen kívüli" valóságot.
A szabályozatlanság, a titok éppen azért olyan vonzó, mert nem kell mások akaratának behódolnunk, azt csinálunk, amit akarunk. Vagyis megvan az az illúziónk, hogy van olyan területe az életünknek, amely felett senki más nem rendelkezik, csak mi magunk. Végül is ezért szerettünk volna felnőttek lenni... És a szeretőzés is ezt a viszonylagos kötetlenséget, kötelezettségektől mentes életérzést adja. (Ami egy házas, dolgozó ember esetében az élet többi területén valójában nem létezik, és sokakat épp ez visz el a kalandozás felé.)
De ha már tárgyalásokat folytatunk arról, hogy mennyi időt szánhatunk a külsős kapcsolatra, esetleg arról is, hogy mely napokon van jogunk találkozni, éjszakát is házon kívül tölthetünk-e, mennyi pénzzel rendelkezhetünk, van-e beszámolási kötelezettségünk, akkor úgy érezhetjük, hogy gyámság alá helyeztek. Az engedély nem csak szabadságot ad, hanem korlátokat is szab. Sokan ezért nem akarnak klasszikus nyitott kapcsolatot, még akkor sem, ha nyílt titok, hogy félrejárnak: de a szeretőzés egyik fő vonzereje éppen abban áll, hogy nincs szigorú szabályok közé szorítva.
Az ötlet egyébként egy sorozatjelenet (Édes, drága titkaink) alapján merült fel bennem. Egy szenátorjelölt, akinek a felesége érdekelt abban, hogy a férj politikai karriert fusson be, meghívja a férj szeretőjét, hogy tárgyalják meg hármasban, mily módon maradhat meg a káposzta és lakhat jól a kecske. Vagyis milyen szabályokat kell a szeretőnek betartania ahhoz, hogy a kampányt ne zavarja meg semmi, és a házasság tovább működhessen.
Noha elvileg hármasban kéne megbeszélniük, a két nő (a szerető igazából transszexuális, de ez most nem lényeges) kitessékeli a férfit a szobából, rá ott semmi szükség, majd ők megegyeznek kettesben. A feleség konkrét javaslatokkal áll elő: heti egy szombat délelőtt, plusz kéthetenként egy hétköznap éjjel állna a szerető rendelkezésére. Mire a szerető persze felteszi a kérdést, ugyan, miért állna érdekében ilyenbe belemenni, ha most, egyezség nélkül sokkal több idő jut neki? Ha nincs legalább heti 2 teljes éjszaka, akkor a férj úgyis meg fogja szegni a megállapodást.
Egy ilyen helyzetben a gyakoriság kérdése biztos az egyik sarkalatos pont. Még ha nincs is efféle tárgyalás, egy félig-meddig nyitott kapcsolatban mindenkinek van elképzelése arról, hogy ő mennyit szeretne és a többi szereplő mennyire törekszik. Elvileg a feleség/férj minél kevesebb időt akar megengedni, a szerető pedig minél több órát kiszakítani, de ha a két mennyiség nagyon távol áll egymástól, aki nyitott kapcsolat ide vagy oda, nem lesz átláthatóság.
Persze az is előfordulhat, hogy a házastárs annyira jó fej, hogy tőle mehetne gyakrabban is, de a félrejáró partner attól, hogy a társa ilyen engedékeny, inkább maga korlátozza magát, nem akarván túlfeszíteni a húrt.
Aztán ott a vétójog kérdése. Ha a házastárs tud róla, hogy adott időpontban a férje/felesége miért megy el otthonról vagy hiányzik más programról, ha éppen olyan kedve van, vagy úgy érzi, hogy a családi tervek fontosabbak, megvétózhatja az előre megbeszélt kimenőt. Vagyis gyermeki státuszba helyezi a két szeretőt, mert bármikor mondhatja, hogy most nem engedi el a férjét/feleségét, a szerető meg kénytelen lesz elfogadni a döntését. De ez persze nem jelenti azt, hogy máskor ne vágna vissza egy titkos találkával, ha módja van rá. Ezért nem hiszek a teljes átláthatóságban: mert az megfosztja a szeretőket a döntési szabadságuktól, ami a szeretői kapcsolat egyik lényegi eleme.
A sorozatban persze nem működött az egyezkedés, pedig alapvetően érdekes ötlet lett volna... De aztán elfajultak a dolgok. Az életben viszont többé-kevésbé kimondott, többé-kevésbé nyílt szabályrendszerek mégiscsak léteznek szeretői kapcsolatokban. De ezek is lassanként és homályosan alakulnak, nem úgy, hogy három ember leül egy asztalhoz és pontokba szedve megtárgyalja a helyzetet.
De ha már tárgyalásokat folytatunk arról, hogy mennyi időt szánhatunk a külsős kapcsolatra, esetleg arról is, hogy mely napokon van jogunk találkozni, éjszakát is házon kívül tölthetünk-e, mennyi pénzzel rendelkezhetünk, van-e beszámolási kötelezettségünk, akkor úgy érezhetjük, hogy gyámság alá helyeztek. Az engedély nem csak szabadságot ad, hanem korlátokat is szab. Sokan ezért nem akarnak klasszikus nyitott kapcsolatot, még akkor sem, ha nyílt titok, hogy félrejárnak: de a szeretőzés egyik fő vonzereje éppen abban áll, hogy nincs szigorú szabályok közé szorítva.
Az ötlet egyébként egy sorozatjelenet (Édes, drága titkaink) alapján merült fel bennem. Egy szenátorjelölt, akinek a felesége érdekelt abban, hogy a férj politikai karriert fusson be, meghívja a férj szeretőjét, hogy tárgyalják meg hármasban, mily módon maradhat meg a káposzta és lakhat jól a kecske. Vagyis milyen szabályokat kell a szeretőnek betartania ahhoz, hogy a kampányt ne zavarja meg semmi, és a házasság tovább működhessen.
Noha elvileg hármasban kéne megbeszélniük, a két nő (a szerető igazából transszexuális, de ez most nem lényeges) kitessékeli a férfit a szobából, rá ott semmi szükség, majd ők megegyeznek kettesben. A feleség konkrét javaslatokkal áll elő: heti egy szombat délelőtt, plusz kéthetenként egy hétköznap éjjel állna a szerető rendelkezésére. Mire a szerető persze felteszi a kérdést, ugyan, miért állna érdekében ilyenbe belemenni, ha most, egyezség nélkül sokkal több idő jut neki? Ha nincs legalább heti 2 teljes éjszaka, akkor a férj úgyis meg fogja szegni a megállapodást.
Egy ilyen helyzetben a gyakoriság kérdése biztos az egyik sarkalatos pont. Még ha nincs is efféle tárgyalás, egy félig-meddig nyitott kapcsolatban mindenkinek van elképzelése arról, hogy ő mennyit szeretne és a többi szereplő mennyire törekszik. Elvileg a feleség/férj minél kevesebb időt akar megengedni, a szerető pedig minél több órát kiszakítani, de ha a két mennyiség nagyon távol áll egymástól, aki nyitott kapcsolat ide vagy oda, nem lesz átláthatóság.
Persze az is előfordulhat, hogy a házastárs annyira jó fej, hogy tőle mehetne gyakrabban is, de a félrejáró partner attól, hogy a társa ilyen engedékeny, inkább maga korlátozza magát, nem akarván túlfeszíteni a húrt.
Aztán ott a vétójog kérdése. Ha a házastárs tud róla, hogy adott időpontban a férje/felesége miért megy el otthonról vagy hiányzik más programról, ha éppen olyan kedve van, vagy úgy érzi, hogy a családi tervek fontosabbak, megvétózhatja az előre megbeszélt kimenőt. Vagyis gyermeki státuszba helyezi a két szeretőt, mert bármikor mondhatja, hogy most nem engedi el a férjét/feleségét, a szerető meg kénytelen lesz elfogadni a döntését. De ez persze nem jelenti azt, hogy máskor ne vágna vissza egy titkos találkával, ha módja van rá. Ezért nem hiszek a teljes átláthatóságban: mert az megfosztja a szeretőket a döntési szabadságuktól, ami a szeretői kapcsolat egyik lényegi eleme.
A sorozatban persze nem működött az egyezkedés, pedig alapvetően érdekes ötlet lett volna... De aztán elfajultak a dolgok. Az életben viszont többé-kevésbé kimondott, többé-kevésbé nyílt szabályrendszerek mégiscsak léteznek szeretői kapcsolatokban. De ezek is lassanként és homályosan alakulnak, nem úgy, hogy három ember leül egy asztalhoz és pontokba szedve megtárgyalja a helyzetet.