Mi vezetett a középkorú, három gyermekes kertvárosi feleség, Emily (Julian Moore) irodai viszonyához? Leginkább az, hogy valami újra vágyott, ami azt tekintve, hogy 15 éves kora óta ismerte a férjét és ő volt számára a valaha volt egyetlen pasi, tulajdonképpen teljesen érthető. Ha a színésznő életkorából indulunk ki, akkor a film elkészítésekor már 50 éves volt, vagyis igazán későn ébredt fel csipkerózsika álmából.
Emily egy romantikusnak szánt vacsorán jelenti be a férjének, Calnak (Steve Carrell), hogy válni akar, majd, minthogy erre semmi érdemleges reakció nem érkezik, bevallja a hűtlenséget, ráadásul teljesen szükségtelenül hozzáteszi azt is, hogy kivel követte el a dolgot. Ekkor a férje kiugrik a mozgó kocsiból – bár persze nem lesz semmi baja. Viszont még aznap este elköltözik szép kis házukból és lakást bérel. Szó sincs arról, hogy bármit meg akarna beszélni, meg akarná érteni, mi történt. Legalábbis a feleségével nem képes kommunikálni.
Az egyetlen haverja, akinek a segítségére számítana, bemondja az unalmast, mert a barátságuk házaspár barátság volt, és a válófélben lévőknél minden ismerősnek választania kell, ki mellé áll, mivel pedig őt a felesége kötelezte arra, hogy Emily mellé álljanak testületileg, könnyes búcsút vesz a cimborájától. (Azért a papucs létnek is van határa... Vagy mégsem?)
Cal ezért inkább alkoholizálni kezd: bárokba jár és boldog boldogtalannak elsírja a bánatát. Mindenki füle hallatára mesél a nejéről, a felszarvazott mivoltáról és arról, hogy hívják a szeretőt. Hülye és baromi idegesítő, a helyi playboy, Jacob (Ryan Gosling) pedig megunja, hogy hallgassa a szűnni nem akaró rinyálást, és eltökéli, hogy önmagához hasonló, nőket tárgyiasító szoknyapecért farag a Calból, aki eddig csak a feleségét ismerte bibliai értelemben.
Megmutatja neki, hogy kell öltözni és milyen ócska dumák válnak be a nőknél (persze, roppant életszerű, hogy mindenki azonnal a karjaiba omlik), majd eléri, hogy némi hezitálás után Cal is nagy kanállal kezdje fogyasztani a bárokban felcsíphető szingliket. (Persze rögtön az első, akit sikerül hősünknek becserkésznie, a fia angol tanárnője, mint ez később egy fogadóórán kiderül.)
Nyilván senki nem csodálkozik azon, hogy a nagy playboyt ebben a filmben is elkapja a szerelem, és sutba vágja az összes csajozós klisét meg a promiszkuitást, soha többé nem is gondol a több száz nőre, aki életében megfektetett. Mert a szerelem már csak ilyen... Arról a toxikus dumáról már nem is beszélve, amit Cal és Emily kiskamasz fia alapigazságként ismer, miszerint ha elég sokáig és kitartóan harcolsz a nőért, akit kiszemeltél, akkor biztos a tiéd lesz. Nem is kell külön részleteznem, hogy a főszereplő házaspár visszarendeződik, mert ez minden ilyen filmnél alap...
De minden mástól eltekintve a sztorinak mégiscsak van egy érdekes üzenete: a hűtlenség valóban megmenthet egy házasságot a teljes elszürküléstől és unalomtól. Mert ha a filmbéli feleség nem lép félre, akkor a férjet sose sikerül felráznia, dagonyázhatnak az örökkévalóságig ugyanabban a mocsárban. Nyilván a férj önbizalmának is jót tett, hogy megtapasztalta, milyen a szex más nőkkel, bár az inkább visszataszító, hogy az egésznek puszta trófeagyűjtés és bosszúhűtlenség szándéka adott apropót.
Egyébként se életszerű, hogy azok, akik egyszer kipróbálták, hogy van más is a 35 éve ismert párjukon kívül, most már 80 éves korukig megelégszenek mindig ugyanazzal. Más embereket eszközként használni meg nem oké, akármennyire is igyekszik így beállítani a mainstream: ha egyszer monogámiába kezdesz, akkor összes addigi szemétséged meg van bocsátva. Igazából azért nagyon zavaró ez a hozzáállás, mert csak két szélsőséget láttat: a teljes promiszkuitást és a teljes kizárólagosságot, míg a köztes állapotoknak nem jut hely.