A nem etikus poli (vagyis klasszikus hűtlenség) egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy meglehetősen öntörvényűek lehetünk a szabályokat illetően. Persze azért vannak szabályok, amelyeket vagy a magunk számára találunk ki, vagy külsős partnereinkkel egyeztetünk, de legalább a bázispartnerrel nem kell semmit megbeszélnünk. Abban a pillanatban, hogy etikusakká válunk (vagy ezzel próbálkozunk), hirtelen túl sok szabály közepette találhatjuk magunkat. Mi ezzel a gond? 



Legfőképpen az, hogy nagy részük betarthatatlan. És eleve azért találjuk ki őket, vagyis egyezünk bele egyikbe-másikba, mert vagy félünk az egész nyitástól, vagy nem akarunk veszekedni a bázispartnerünkkel, mert már így is nagy dolognak tartjuk, hogy enged bennünket kalandozni. A szabályok rendkívül sokfélék lehetnek: csak együtt kalandozhatunk, vagy éppen csak külön, nem beszélhetünk soha a külsős ügyeinkről vagy éppen állandóan mindenről be kell számolnunk, nem kavarunk olyannal, akit ismer a partnerünk, nem töltünk egész éjszakákat / hétvégéket a szeretőnkkel, nem megyünk olyan helyre, ahová a feleségünkkel / férjünkkel szoktunk, nem leszünk soha szerelmesek, mindig használunk gumit, és így tovább. 

Ráadásul a szabályok egy részével nem csak egymást szorítjuk bizonyos keretek közé, hanem a külső partnereket is. Kezdetben, sőt, lehet, hogy még a kezdetek után jó sok idővel se merül fel bennünk, hogy azokat, akik belépnek az életünkbe, így vagy úgy lehetne beleszólásuk abba, hogy milyen keretek között folytatnak valamelyikünkkel kapcsolatot. 

Minél több a szabály és minél kőbe vésettebbnek tűnnek a pontjai, annál kevésbé fogjuk komfortosan érezni magunkat közöttük. És persze minél tapasztalatlanabb a pár a nem monogám világban, annál nagyobb a késztetés bennük (vagy legalább egyikükben), hogy igyekezzen kézben tartani a dolgokat. Tehát a kezdő szvingerek vagy poliamorok sokkal szigorúbbak lesznek a szabályok megállapításában, mint azok, akik már jó ideje gyakorolják ezt vagy azt az életformát) esetleg a kettőt egyszerre.

De nyitni azért mégsem lehet úgy, hogy az ég világon semmilyen korlátokat nem szabunk se magunknak, se egymásnak! Valamit csak ki kell találnunk, mert a végén teljesen tönkremegy a kapcsolatunk. Persze, mindenképp érdemes megbeszélni a kereteket, de ne gondoljuk, hogy ezek a keretek véglegesek és megváltoztathatatlanok. Mindig adódnak helyzetek, amelyeket nem láttunk előre és amelyekkel muszáj kezdenünk valamit. Tehát a rugalmasság mindenképpen jót tesz a folyamatnak: ne féljünk újratárgyalni a dolgokat, ha az élet úgy hozza, hogy egy szabályról kiderül: egyszerűen betarthatatlan vagy a betartása annyira kényelmetlen, hogy megkeseríti az egész nyitást. 

Aki korábban hozzászokott a titkolózáshoz, mert a sima hűtlenség felől érkezett az etikus nonmonóba, az persze sokszor úgy találja majd, hogy sokkal egyszerűbb visszatérni a korábbi módszerekhez. És szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a kísértésnek kevesen tudnak ellenállni. Sokszor tényleg úgy érezhetjük, hogy a partnerünknek vagy partnereinknek már túl sok, amit el kellene tőlünk viselniük, mi pedig nem akarunk kihagyni még egy kalandot. Vagy még egy randit. 

Talán az érzelmekre vonatkozó tilalmak a legabszurdabbak. Nem parancsolhatjuk meg senkinek, hogy mit érezzen és nem tilthatjuk, hogy valami mást meg ne érezzen. Próbálkozhatunk azzal, hogy gúzsba kötjük emocionálisan, de nem fog menni. Vagy önként szeret bennünket továbbra is, vagy nem: semmit nem tehetünk az ellen, ha erősebben kezd vonzódni valaki máshoz. De akkor se tehetnénk semmit, ha monogámiában élnénk. Csak a poliamoria rendszere például megengedi, hogy kettőnket is szeressen, és így nem veszítjük el. (Nyilván garancia erre sincs.)

A legkönnyebben akkor maradunk etikusak, ha valóban nem kell retorzióktól tartanunk, és ha valóban rugalmas a partnerünk, meg persze mi magunk is békésen meghallgatjuk, mit szeretne vagy éppen mit tett meg már a másik és nem borulunk ki tőle. Nyilván nem garantálhatja senki, hogy sose lesz kiborulás, és senki nem kötelezhető arra, hogy bármit elviseljen a partnereitől... De veszekedés helyett, ami csak sarokba szorítja és védekezésre, majd újabb titkolózásra készteti a másik embert, jobban járunk, ha nyugodtan beszéljük át a félelmeinket és az aggodalmainkat. 

Eljöhet az a pillanat, hogy hiába vagyunk asszertívek, a partner úgysem tart be egyetlen megállapodást sem, és hiába magyarázzuk, mi esik rosszul... Ilyenkor el kell döntenünk, hogy erőltetjük-e tovább a kapcsolatot, vagy véget vetünk neki, esetleg elfogadjuk a nem etikus hűtlenség folytatását, mert egyszerűen nincsenek meg a feltételei annak, hogy mindketten vagy mindahányan jól érezzük magunkat. Attól, hogy egy kapcsolat etikus vagy a résztvevők azok próbálnak lenni, nem biztos, hogy kellemesebb vagy boldogabb, mint egy nem etikus verzió. 

De ez már egy másik történet.