Ahogy már sokszor említettük, a hűtlenség definíciója nem csak kultúráról kultúrára, hanem emberről emberre is különbözik, sőt, ugyanaz az ember életszakasztól függően másképp reagálhat ugyanarra a helyzetre. Húsz éves korunkban fülig szerelmesen egészen másképp élhetjük meg, ha a kedvesünk félrelép, mint negyven évesen, jóval több élettapasztalattal a hátunk mögött, ráadásul már nagyon messze a lángoló érzelmektől.



Az sem mindegy azonban, hogy mi az uralkodó szemlélet a társadalomban, ahol élünk. Bőven akadnak még olyan kultúrák, amelyekben a kettős mérce vastagon érvényesül, és a férfiak bármit megtehetnek, a nőkre viszont egészen más szabályok vonatkoznak. Ha egy férfi hűtlen, az teljesen elfogadott és senki nem csodálkozik rajta, ha azonban egy feleség, akkor igen sokat kockáztat, mert a férfijogú társadalom szabályai szerint csak szentéletű asszonyok és kurvák vannak...

Egy ilyen országban egy asszony igen kis valószínűséggel borul ki a férje félrelépésein, hiszen ez benne van a pakliban, tudja, hogy minden férfi ezt műveli, és lehet, hogy még meg is könnyebbül tőle, mert nagy eséllyel ki sem állhatja a férjét és már egyáltalán nincs kedve vele ágyba bújni. Annyi biztos, hogy nem megy fejjel a falnak. Persze a büszkeségét sértheti a dolog, de ha egy társadalomban ez a megszokott, akkor az ő büszkesége se sérül különösebben. És egyébként is vannak sokkal nagyobb problémái.

A puritánok utódai között, vagyis az angolszászoknál, akik a legtöbb hűtlenséggel kapcsolatos kutatást végzik egyébként (és ezek a kutatások erősen részrehajlók), a szexuális forradalom nem oda vezetett, hogy a nők is zöld kártyát kaptak a hűtlenséghez, hanem éppen ellenkezőleg: a férfiakra is kiterjesztették a szexuális hűség igényét, amit, valljuk be, addig egyáltalán nem vett komolyan senki. Kereszténység ide vagy oda, nyilvánvaló dolognak számított, hogy a férfiaknak jogukban áll más nőkhöz járni. Aztán a női egyenjogúság nevében ez a privilégium egyre inkább eltűnt, és jött helyette a totális monogámia igénye.

Mit értek totális monogámia alatt? Azt, a korábban elképzelhetetlen igényt, hogy nem csak szexuálisan, hanem érzelmileg is egy ember lehessen csak az életünkben, hogy ne csak tettben, de gondolatban se "vétkezhessünk", hogy egymás csendőrei legyünk.

Sokan ünneplik ezt az abszurd új hitet, ami tulajdonképpen felváltotta a vallást. Aki már nem hisz az istenekben, a szentekben és a szenvedés értékében, az mostantól majd hisz a házasságban, az örök szerelemben, a nagy őben és abban, hogy mindenki, aki vét ez ellen a hit ellen, eretnek és büntetendő.

Szerencsére vannak a női egyenjogúságnak pozitívabb hajtásai is, például a poliamóriát is nők találták fel állítólag, de a fő csapásirány az elmúlt tíz-egynehány évben a totális vagy inkább totalitárius monogámia irányába mutatott.

A férfiak ugyanúgy kémkednek a feleségük után, mint fordítva, a "megcsaltak"-nak a pszichológusok szerint jogukban áll őrjöngeni és kivetkőzni magukból, mert amikor rájönnek, mi történt, akkor az olyan, mintha meghalt volna valakijük (poszttraumás szindróma), a hűtlen fél azonnal dobja el a szeretőjét, alázkodjon meg és könyörögjön bocsánatért, a "megcsalt fél" meg nyugodtan szívassa még jó darabig, mert az a szemét megérdemli.

Újabb és újabb tanulmányok jelennek meg arról, hogy a féltékenység mennyire természetes, és az evolúció alkotott bennünket ilyenekké - figyelembe sem véve, hogy van egy csomó ember, aki egyáltalán nem produkálja ezeket a szimptómákat, és semmiféle traumát nem szenved el attól, ha a partnere félrelép. Sőt, olyanok is akadnak, akiket ez izgat, szívesen nézik, és a többi.

Elég egyértelmű, hogy a traumákat éppen a monogámiába vetett vallásos hit okozza: aki nem hisz vakon ebben a vallásban, aki racionálisan közelít a témához és megérti, hogy a hűtlenség nem valami szokatlan és tragikus jelenség, hanem teljesen megszokott és gyakorlatilag előre jelezhető, az nem fog a kardjába dőlni és nem hánykolódik álmatlanul, nem veszti el az étvágyát és nem áll véres vagy vértelen bosszút állni a partnerén azért, mert az jól akarta érezni magát.

Szó sincs arról, hogy a férfijogú társadalom kettős mércéjét sírnám vissza, még csak az kéne. De milyen abszurd megoldás mindkét nem felszabadítása helyett az eleddig szabad nemet is kalitkába zárni? Ez a megoldás nem növeli az elégedettséget, csak most ötven százalékkal több a házasság intézményével elégedetlen emberek aránya. Mindeközben a nők egyre függetlenebbek és egyre kevésbé akarják a házasság igájába hajtani a fejüket, na meg a férfiaknak se az az álmuk, hogy egy nővel kelljen beérniük hátralévő életükben.

Főleg, ha ez a hátralévő élet nem 10, hanem 40-50 év...

Egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy a mai fiatalok egyre kevésbé hajlandóak házasodni, inkább megőrzik a függetlenségüket, évekig papír nélkül élnek együtt, stb. Bár már házassági fogadalom se kell ahhoz, hogy bekapcsoljon a totalitárius monogámia igénye: két-három hét találkozgatás után elég ahhoz, hogy legalább az egyik fél kimondott ígéretek híján is alapértelmezettnek tekintse, hogy beköszöntött a szexuális és érzelmi kizárólagosság aranykora, és mostantól bünti jár annak, aki vét ellene.

Vagyis ennek a szép kis vallásnak a tanításai miatt érezik sokan traumatikusnak, ha a partnerük másra is ránéz, mással is levelezik, horribile dictu mással is lefekszik. Mint ahogy egy katolikust bűntudatra neveltek gyerekkorában, úgy a monogámiahívőt arra nevelik, hogy összeomoljon, ha nem úgy működnek a dolgok, ahogy a nagykönyvben meg van írva. És mivel az angolszász kultúra termékei árasztják el a világunkat, automatice átvesszük a hiedelmeiket, akkor is, ha mi egyáltalán nem a puritánok utódai vagyunk.

Attól, hogy hülyeségben hiszünk, a fájdalmunk persze még valódi, ezt senki sem vitatja, mert az ember már csak ilyen. Ha elég sokat és sokan szajkóznak neki valamit, akkor a legnagyobb ökörséget is el fogja hinni és annak a nevében a legnagyobb hülyeségeket is el fogja követni. Ölni fog a szeretet vallásának a nevében, vagy a proletárdiktatúra győzelméért... Ha elég erős a kitalált történet, amivel beetették, akkor követni fogja, míg bele nem döglik.

És őszintén szólva létezik-e szebb mese, mint az, hogy van egy ember a világon, aki csak bennünket szeret, örökké, feltétel nélkül és nem szűnő szenvedéllyel? Hiába látjuk, hogy senkinél nem válik be, vagy a legritkább esetben válik be, az észérvek nem segítenek a vakhittel szemben. Úgyhogy még jó sokáig itt lesz velünk ez a mese és még jó sokáig fognak kiborulni emberek azért, mert nem ők az egyetlenek a partnerük életében.