Ha nagyon erősen megkívánsz valakit, vagy ha még érzelmileg is megérint, és az illető valamilyen szinten viszonozza az érdeklődésedet, esetleg ő maga kezdeményez, akkor három lehetőséged van. Elnyomod magadban a kívánást, érdeklődést, szerelemkezdeményt (esetleg hosszas flörtölés, majd kínlódás árán), szakítasz az épp aktuális partnereddel, hogy kiélhesd a kalandot, vagy hűtlenné válsz.
Nézzük meg, mi a helyzet, ha valaki minden ilyen alkalommal lehúzza a rolót, mert úgy érzi, hogy nem csalhatja meg azt, aki megbízik benne, milyen dolog már az, viszont nem ér neki annyit az a kapcsolat, hogy kihagyjon miatta egy kellemes kalandot? Vajon arról lenne szó, hogy ez az ember alkalmatlan az „elköteleződésre”? Hogy tényleg nem tud egy kicsit se meghasonulni magával, hiszen a vágyak elnyomása és a hűtlenség is elfogadhatatlan alternatíva lenne számára? Vajon csak azért teszi ezt, mert így a legegyszerűbb? Menekül valami elől?
Nyilván az sem mindegy, hogy ez hány éves korban történik, tizenévesen még tekinthető életkori sajátosságnak, huszonévesen se tragédia, de egy harminc-negyven éves embernél már nagyon furcsa. És persze arra is rá kéne kérdezni egy konkrét esetben, hogy milyen gyakorisággal jönnek ezek az új megkívánások, az aktuális kapcsolatában hogy érezte magát az illető, vajon megkönnyebbül-e minden egyes szakítással, esetleg egyfajta győzelemként könyveli-e el, ha ő hagy ott valakit, és nem fordítva. Vajon elhagyták-e már őt olyan kapcsolatban, amely nagyon fontos volt a számára és ez nem okozott-e traumát?
Noha nem hiszem, hogy mindenkinek a tartós és kizárólagos monogám kapcsolat az útja, azt gondolom, hogy valamilyen szintű összetartozásra azért a többség mégis vágyik. Nem biztos, hogy a klasszikus modell szerintire, meglehet, hogy mindig is benne lesz a pakliban, hogy megkíván másokat és ezt a vágyait ki akarja élni. Tehát nem kellene magára erőltetnie a szigorú monogámiát. De a tartós kapcsolat nyújtotta boldogságtól, biztonságtól sem kéne megfosztania magát.
A „hivatalos” gondolkodásmód szerint két elfogadható út van, a levegőben lógó és „felelőtlen” szinglié és a családos emberé, akit legalább annyira övez tisztelet, mint némi sajnálat, de mindenki maximális önfeláldozást vár el tőle, ha nőnemű, akkor végképp. Onnantól, hogy gyerekek vannak a képben, a szex és a kalandozás valóságos szentségtörés.
Ennek fényében nem csoda, hogy sokan nem tartják túl vonzó alternatívának a házasságot, főleg, ha a környezetükben, családjukban tapasztalják, hogy mennyire ritka a működőképes párkapcsolat és még arról a kevésről is ki szokott derülni, hogy nem egészen olyan, ahogy a reklámokban ábrázolják. Mivel későbbre tolódott a családalapítás, egyre tudatosabban vág bele, aki belevág, és egyre tudatosabb választás eredménye az is, hogy az illető nem vág bele.
De térjünk vissza az alapproblémához: miért is szakít valaki, ahányszor új lehetőség tűnik fel a színen?
Egyrészt valószínűleg azért, mert nem kötődik igazán a partnereihez. Nem engedi meg magának, hogy érzelmileg belemenjen egy kapcsolatba, vagy egyszerűen csak nem lesz szerelmes egyikbe sem. Egy korábbi nagy csalódás miatt blokkolhat magában érzelmeket, de gyerekkori kötődési problémák is állhatnak a háttérben. Ha már felnőttkori szerelmi csalódás az ok, azt könnyebb kideríteni, de ha a gyerekkorban kell keresgélni, lehet, hogy jobb szakemberhez fordulni. (Nem feltétlenül pszichológushoz, olykor egy életvezetési tanácsadó/segítő is megteszi.)
Vajon miért nem engedi meg magának valaki a mélyebb érzelmeket? Mert úgy érzi, ezzel kiszolgáltatja magát, és fél a sérelemtől, fél attól, hogy őt bántják meg, hagyják el, csapják be. Ezt megelőzendő inkább minden komolyra forduló kapcsolatából kihátrál. Vagyis alapvetően nem bízik a másik nemben, nem hisz a partnerei őszinteségében. De a legnagyobb gond, hogy önmagában nem hisz, nincs meggyőződve arról, hogy szerethető és nem csak egy lesz a sok közül egy másik ember életében.
Ha változtatni akar a szakítások sorozatán, ha úgy érzi, hogy már jó lenne, ha megengedhetné magának, hogy igazán közel kerüljön egy férfihoz/nőhöz, szerelmes legyen, akkor az önbizalmát kell felépítenie. Ez persze nem megy könnyen, és nem is biztos, hogy egyedül képes lesz rá: valamilyen baráti vagy professzionális segítség mindenképpen megkönnyíti a dolgot. Ha tele lesz önbizalommal és ez sugározni fog róla, ha tudja, hogy őt is lehet szeretni, akkor nem fog kihátrálni minden kapcsolatából.
Ettől még a kalandozási vágya megmaradhat, és olykor engedhet is neki. De megtanul különbséget tenni a fontos kapcsolat és a szimpla kaland között, és ha szerencsésen választ partnert, lelkifurdalás nélkül hűtlenkedhet is akár. Persze ehhez az kell, hogy ő maga is elviselje a partnerétől ugyanezt.