Miben különbözik a régi idők hűtlensége a maitól? Ahogy Morpheus mondaná, vannak dolgok, amelyek sosem változnak. Mások meg igen. Ez a mélyenszántó bölcsesség a házasságokra is igaz. Az például, hogy a házasságok egy bizonyos százalékában meghatározó tényező a hűtlenség, állandónak látszik. A régi (mondjuk így, XX. század előtti) és az új házasságokra is igaz. Az viszont, hogy miként jöttek létre ezek a házasságok, és hogy mit vár az egyes ember a házasságtól, sokat változott.
Amíg a születési előjogok, a társadalmi státusz és a vagyon mindennél többet nyomott a latban a házassági piacon, addig a gyakorlat az volt, hogy csak kevesen házasodhattak szabadon, értsd: kevesen dönthették el, hogy kivel kötik össze az életüket. Minél fontosabb ember volt valaki, annál kevesebb szabadság jutott neki. Csak a teljesen vagyontalanok párválasztásával nem foglalkozott senki, kivéve persze, ha egy náluk társadalmilag sokkal előnyösebb helyzetben lévő emberrel akartak törvényesen együtt élni. Akkor nagyon is érdekelni kezdett mindenkit.
De miért fontos ez a hűtlenség szempontjából?
Mert ha a házasság nem egyéni vonzalmon, nem egyéni döntésen alapszik, hanem külső kényszer hatására jön létre, vagy éppenséggel a külső akadályok miatt nem jöhet létre a vágyott házasság, akkor nem erkölcsös, igazságos, értelmes dolog elvárni férjtől és feleségtől, hogy szeressék, tiszteljék egymást és beérjék egymással.
A kényszerházasság maga erkölcstelen, még akkor is, ha a felek többé-kevésbé szabad akaratukból kötik (mert meggyőzték őket arról, hogy így helyes). Valójában az ilyen házasság, amely a résztvevők vágyai ellenében jön létre, erőszak terméke. Lehet, hogy maga a férj vagy a feleség követ el önmagán erőszakot, de attól még eléggé egyértelmű, hogy lényünk legintimebb részét kényszerítjük bele méltatlan helyzetekbe.
Ebből fakadóan az ilyen házassági fogadalom megszegése sokak szemében nem erkölcstelen. Nem, mintha a kortárs társadalom ne tartotta volna annak (persze elsősorban akkor, ha nő követte el), de rengeteg dolgot nem tartott erkölcstelennek, ami ellentmond a józan észnek. Vagy akár a sokak számára irányadó keresztény értékrendnek, amelyet mindig is úgy hajlítgattak, ahogy akartak.
A szerelmi házasság elterjedése óta alapvetően más a helyzet. Kevésbé elfogadható a hűtlenség, mert ha szabad akaratunkból tettünk kizárólagossági fogadalmat, akkor nem hivatkozhatunk kényszerre. Senkit nem kergettek ostorral oltárhoz vagy anyakönyvvezető elé... Magától ment oda és magától mondott ki bizonyos szavakat, feltételezhetően még komolyan is gondolta őket.
Tény, hogy sokkal kisebb lelkifurdalása lehet annak, akit a családja kényszerített egy számára visszataszító emberhez és azt csalja meg, mint annak, aki önállóan szeretett bele valakibe, és úgymond szerelemből ígért fűt és fát, aztán mégse tudott az ígéreteinek megfelelően élni.
De felmerül a kérdés, vajon mennyire erkölcsös a házasság intézménye, akár ebben, a szabad akaratra alapozó formájában? Például erkölcsös dolog-e elvárni valakitől, hogy 5, 10, 20, 30 vagy még több évre előre elkötelezze magát és kijelentéseket tegyen önmaga későbbi nevében? Mit sejt arról egy huszonéves, mit fog érezni, gondolni, akarni harmincasként, negyvenesként, ötnevesként? És mit fog érezni, gondolni, akarni a partnere?
Ugye, hogy semmit? Felfokozott érzelmi állapotban felfoghatatlan, beláthatatlan ígéreteket teszünk egymásnak. Nem, mintha ez spontán eszünkbe jutott volna. Nem: egyszerűen nincs más keretrendszer, ha egyszer le akarunk horgonyozni. Ha törvényessé akarjuk tenni a kapcsolatunkat, ha hitünk szerint stabil családot szeretnénk a gyerekeinknek. Akkor csakis arra esküdhetünk, hogy hűségesek leszünk, szeretni és tisztelni fogjuk egymást, kerül, amibe kerül.
A csapda ebben az, hogy a házasság hagyományai egy egészen más társadalmi berendezkedésből származnak, mint amilyenben ma élünk. Egy olyan világból, ahol nem (elsősorban) érzelmekről és vágyakról, hanem vagyonról, társadalmi státuszról, örökségről, utódlásról volt szó. Míg a világ kifordult magából, a házasság intézménye nem sokat változott, az eskü szövege ugyanaz (persze már lehet egyéni esküt is fogalmazni), a hűségre vonatkozó elvárások ugyanazok.
Nem lehet odamenni az oltár elé és esküt tenni arra, hogy kitartok melletted, amíg mindkettőnknek jó, vagy amíg a gyerekek ki nem repülnek. Nem lehet azt ígérni, hogy lesznek más partnereim, de nem költözöm el, és segítek, ha baj van. Nem lehet semmi életszerű, racionális dologra esküdni, csak illúziókra. Míg a halál el nem választ... Na persze.
Mennyire ésszerű dolog a társadalom részéről ilyen ígéretek megtételére biztatni mit sem sejtő fiatalokat? Minden ellenkező tapasztalat ellenére elvárni tőlük, hogy higgyenek a Mikulásban? Arra biztatni őket, hogy hazudjanak, amikor hűséget ígérnek, bár sokszor már eleve nem hiszik el, hogy be tudják tartani? Illetve egyesek egy pillanatig sem akarják betartani.
Hazudni erkölcstelen, persze, kivéve, ha a hazugsággal megmenthetünk valakit, enyhíthetjük a negatív következményeket. És, ha hazudni erkölcstelen, akkor hamisan esküdni, olyasmiket ígérni, amikről fogalmunk sincs, erkölcsös?
Innen nézve a szimpla együttélés vagy a kapcsolatok bármely más formája erkölcsösebbnek tűnik, hiszen nem hangoznak el komolytalan ígéretek. De ez még nem jelenti azt, hogy a kizárólagosság ne lenne elvárás akár mindenféle fogadalom és ígéret nélkül is. Olyannyira elvárás, hogy az is felháborodik azon, ha nem ő az egyetlen, akinek a partnere semmit nem ígért.
Ilyen körülmények között mindazok, akik nem monogám módon akarnak élni, állandó alakoskodásra vagy védekezésre kényszerülnek. Még akkor is elítéli őket a többség, ha nyíltan felvállalják, hogy a partnereik tudtával és beleegyezésével folytatnak ilyen vagy olyan formában nem monogám életet. Sőt, a dolog nyílt felvállalása csak olaj a tűzre. Amíg titokban zajlik az ilyesmi, addig kevésbé felháborító. Lásd még a szivárvány és a négy fal...
Valójában az, hogy mi számít okénak, teljesen a társadalmi konvenciók függvénye, és még az a kultúrkör is nagyon sokféleképpen viszonyul ehhez a kérdéshez, amelyben élünk.
[A posztban szereplő kép Auguste Toulmouche A vonakodó menyasszony című festménye 1865-ből.]
Amíg a születési előjogok, a társadalmi státusz és a vagyon mindennél többet nyomott a latban a házassági piacon, addig a gyakorlat az volt, hogy csak kevesen házasodhattak szabadon, értsd: kevesen dönthették el, hogy kivel kötik össze az életüket. Minél fontosabb ember volt valaki, annál kevesebb szabadság jutott neki. Csak a teljesen vagyontalanok párválasztásával nem foglalkozott senki, kivéve persze, ha egy náluk társadalmilag sokkal előnyösebb helyzetben lévő emberrel akartak törvényesen együtt élni. Akkor nagyon is érdekelni kezdett mindenkit.
De miért fontos ez a hűtlenség szempontjából?
Mert ha a házasság nem egyéni vonzalmon, nem egyéni döntésen alapszik, hanem külső kényszer hatására jön létre, vagy éppenséggel a külső akadályok miatt nem jöhet létre a vágyott házasság, akkor nem erkölcsös, igazságos, értelmes dolog elvárni férjtől és feleségtől, hogy szeressék, tiszteljék egymást és beérjék egymással.
A kényszerházasság maga erkölcstelen, még akkor is, ha a felek többé-kevésbé szabad akaratukból kötik (mert meggyőzték őket arról, hogy így helyes). Valójában az ilyen házasság, amely a résztvevők vágyai ellenében jön létre, erőszak terméke. Lehet, hogy maga a férj vagy a feleség követ el önmagán erőszakot, de attól még eléggé egyértelmű, hogy lényünk legintimebb részét kényszerítjük bele méltatlan helyzetekbe.
Ebből fakadóan az ilyen házassági fogadalom megszegése sokak szemében nem erkölcstelen. Nem, mintha a kortárs társadalom ne tartotta volna annak (persze elsősorban akkor, ha nő követte el), de rengeteg dolgot nem tartott erkölcstelennek, ami ellentmond a józan észnek. Vagy akár a sokak számára irányadó keresztény értékrendnek, amelyet mindig is úgy hajlítgattak, ahogy akartak.
A szerelmi házasság elterjedése óta alapvetően más a helyzet. Kevésbé elfogadható a hűtlenség, mert ha szabad akaratunkból tettünk kizárólagossági fogadalmat, akkor nem hivatkozhatunk kényszerre. Senkit nem kergettek ostorral oltárhoz vagy anyakönyvvezető elé... Magától ment oda és magától mondott ki bizonyos szavakat, feltételezhetően még komolyan is gondolta őket.
Tény, hogy sokkal kisebb lelkifurdalása lehet annak, akit a családja kényszerített egy számára visszataszító emberhez és azt csalja meg, mint annak, aki önállóan szeretett bele valakibe, és úgymond szerelemből ígért fűt és fát, aztán mégse tudott az ígéreteinek megfelelően élni.
De felmerül a kérdés, vajon mennyire erkölcsös a házasság intézménye, akár ebben, a szabad akaratra alapozó formájában? Például erkölcsös dolog-e elvárni valakitől, hogy 5, 10, 20, 30 vagy még több évre előre elkötelezze magát és kijelentéseket tegyen önmaga későbbi nevében? Mit sejt arról egy huszonéves, mit fog érezni, gondolni, akarni harmincasként, negyvenesként, ötnevesként? És mit fog érezni, gondolni, akarni a partnere?
Ugye, hogy semmit? Felfokozott érzelmi állapotban felfoghatatlan, beláthatatlan ígéreteket teszünk egymásnak. Nem, mintha ez spontán eszünkbe jutott volna. Nem: egyszerűen nincs más keretrendszer, ha egyszer le akarunk horgonyozni. Ha törvényessé akarjuk tenni a kapcsolatunkat, ha hitünk szerint stabil családot szeretnénk a gyerekeinknek. Akkor csakis arra esküdhetünk, hogy hűségesek leszünk, szeretni és tisztelni fogjuk egymást, kerül, amibe kerül.
A csapda ebben az, hogy a házasság hagyományai egy egészen más társadalmi berendezkedésből származnak, mint amilyenben ma élünk. Egy olyan világból, ahol nem (elsősorban) érzelmekről és vágyakról, hanem vagyonról, társadalmi státuszról, örökségről, utódlásról volt szó. Míg a világ kifordult magából, a házasság intézménye nem sokat változott, az eskü szövege ugyanaz (persze már lehet egyéni esküt is fogalmazni), a hűségre vonatkozó elvárások ugyanazok.
Nem lehet odamenni az oltár elé és esküt tenni arra, hogy kitartok melletted, amíg mindkettőnknek jó, vagy amíg a gyerekek ki nem repülnek. Nem lehet azt ígérni, hogy lesznek más partnereim, de nem költözöm el, és segítek, ha baj van. Nem lehet semmi életszerű, racionális dologra esküdni, csak illúziókra. Míg a halál el nem választ... Na persze.
Mennyire ésszerű dolog a társadalom részéről ilyen ígéretek megtételére biztatni mit sem sejtő fiatalokat? Minden ellenkező tapasztalat ellenére elvárni tőlük, hogy higgyenek a Mikulásban? Arra biztatni őket, hogy hazudjanak, amikor hűséget ígérnek, bár sokszor már eleve nem hiszik el, hogy be tudják tartani? Illetve egyesek egy pillanatig sem akarják betartani.
Hazudni erkölcstelen, persze, kivéve, ha a hazugsággal megmenthetünk valakit, enyhíthetjük a negatív következményeket. És, ha hazudni erkölcstelen, akkor hamisan esküdni, olyasmiket ígérni, amikről fogalmunk sincs, erkölcsös?
Innen nézve a szimpla együttélés vagy a kapcsolatok bármely más formája erkölcsösebbnek tűnik, hiszen nem hangoznak el komolytalan ígéretek. De ez még nem jelenti azt, hogy a kizárólagosság ne lenne elvárás akár mindenféle fogadalom és ígéret nélkül is. Olyannyira elvárás, hogy az is felháborodik azon, ha nem ő az egyetlen, akinek a partnere semmit nem ígért.
Ilyen körülmények között mindazok, akik nem monogám módon akarnak élni, állandó alakoskodásra vagy védekezésre kényszerülnek. Még akkor is elítéli őket a többség, ha nyíltan felvállalják, hogy a partnereik tudtával és beleegyezésével folytatnak ilyen vagy olyan formában nem monogám életet. Sőt, a dolog nyílt felvállalása csak olaj a tűzre. Amíg titokban zajlik az ilyesmi, addig kevésbé felháborító. Lásd még a szivárvány és a négy fal...
Valójában az, hogy mi számít okénak, teljesen a társadalmi konvenciók függvénye, és még az a kultúrkör is nagyon sokféleképpen viszonyul ehhez a kérdéshez, amelyben élünk.
[A posztban szereplő kép Auguste Toulmouche A vonakodó menyasszony című festménye 1865-ből.]